Hát ne haragudjatok, de nem tudtam jobbat írni. Szégyenletes lett ez a fejezet. Sajnálom, azért remélem tetszik:))

 

30. fejezet


Most ledöbbentem, amit jelzett a kiesett villa a kezemből.

- Te melyik Jason vagy? Az a pedofil Jason, aki a kezemet simogatta reggel? Akit nem ismerek? Vagy melyik Jason vagy? – visszatért az értelmetlenség a mondataimba.

- Jason, a barátod. – mondta, mint… mint egy kisbabának. Talán tényleg visszafejlődöm?

- Az nem lehet. Jason a barátom nem így néz ki, hanem… Hanem… - Úristen, nem tudom hogy néz ki Jason! Próbáltam felidézni az emlékeket, hátha megjelenik, de az ő helyén valami furcsa folt volt. Minden emlékemben egy folt volt Jason! Sírni kezdtem. – Nem tudom, hogy néz ki Jason!

- Nyugodj meg! Én vagyok az. Ezért vagyok itt! – ölelt meg… Jason. Olyan furcsa, hogy ő Jason, de meg se ismerem. De mivan ha nem is ő az? Ha csak be akarja adni nekem.

- Honnan tudhatnám, hogy tényleg te vagy Jason és nem csak kihasználod a helyzetet? – kérdeztem hüppögve.

- Elmondjak egy titkot? – kérdezte, mire bólogattam. Közelebb hajolt és elkezdett a fülembe suttogni. – Te. Vagy. A. Természet… - gyorsan a szájára tapasztottam a kezem.

- Oké, hiszek neked. – mondtam gyorsan. Elvettem a kezem a szájáról, és mosolygott.

- Adhatok egy csókot? Vagy megölelhetlek végre? Tudod, már egy ideje egyiket sem csinálhattam. Ráadásul végre megfoghattam a kezed, erre te az első adandó alkalommal leütsz. Ennyire rosszul bánok veled? – gúnyolódott, majd közeledni kezdett a feje. Nem vagyok felkészülve erre. Elhúztam a fejem a csókja elől, pedig milyen gyönyörű a szája, és ha tényleg ő Jason, akkor jól is csókol. – Mi a baj?

- Csak… én nem tudom, hogy ki vagy. Mármint hiszek neked, hogy Jason, de… olyan mintha idegen lennél. – mondtam szégyenkezve.

- Oké, akkor szeretnéd, hogy békén hagyjalak, vagy… menjek el? Esetleg valami egyéb? Leütnél még egyszer? – immáron meg volt sértődve. Olyan volt, mint egy kisfiú, akit ok nélkül leszidnak. Felállt.

- Ne menj el. – sóvárogtam. Valahogy nem bírtam volna végignézni, hogy elmegy, és nem látom egy darabig. Vagy talán soha többet. Visszaült és sóhajtott egyet. Meg akartam ölelni, a testem vágyott rá. Hozzábújtam, mint egy kismacska. Elmosolyodott. Ismerős volt ez a kisfiús mosoly.

- Ley, mit szeretnél? – kérdezte édesen.

- Téged. Nem tudom miért, de nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt velem. Kérlek. – könyörögtem. – Menjünk fel a szobába. – hirtelen rám tört valami kényszer, hogy megismerjem. Persze Ley, megismerni akarod mi? Csak ketten egy szobába, de te biztos arra vágysz, hogy megismerd. Hát igen, kivételesen nem a szexre vágytam. Kivételesen. Ez vicces, nem is vagyok nimfomániás.

Visszavittem a tálcát a konyhára, és elindultunk felfele. Útközben az orvosom megállított.

- Látom megtalálta a zsák a foltját. – mosolygott.

- Hát, igen… Azt hiszem. – mondtam bizonytalanul Jasont nézve.

- Jason, beszélhetnék magával? Négy szem közt. – mondta erősen megnyomva a négy szemet. Elvonultak, de mindent hallottam. Azt hittem, hogy olyanokról lesz szó, hogy sikerült átverni, elhiszi, hogy te vagy Jason, meg ilyenek, ehelyett… Hát rám nézve sokkal rosszabbakat hallottam.

- Remélem nem mondta el neki, hogy amnéziája van. – mondta az orvos.

- Nem dehogy, fiatal vagyok és nem hülye, doki. Jut eszembe, meddig marad ez így? Elég rossz, hogy idegenként tekint rám. – húzta el a száját Jason. Azt én is tudom a műtéti segédes múltamnak hála, hogy az amnéziás beteggel, akinek van segítsen, nem szabad tudatni, hogy amnéziás, mert hiszti rohamot kaphat, öngyilkos lehet, stb..

- A mostani vizsgálatok nem hoztak jó eredményeket.

- Ezt hogy érti? – kérdezte Jason… mint egy hülyegyerek. A hangsúlya és a helyzet is ilyen volt. Hülye. Mi az, hogy amnéziám van? Mármint, tudom, hogy mit jelent, de miért van nekem olyan? Egyáltalán… Na ez jó, még arra sem emlékszem, hogy minek vagyok itt a kórházban.

- Előfordulhat, hogy maradandó lesz az amnéziája, amíg egy olyan helyzet, vagy érzése nem lesz, amihez az emlékei kapcsolódnak. – ezt nem értettem.

- Ezt nem értem. – Látom Jason se.

- Például… Ms. Black-nek a legtöbb emléke… mondjuk a síráshoz kapcsolódik, vagy egy helyszínhez, akkor meg kell siratni, vagy el kell vinni arra a helyre. Érti? – magyarázta az orvos.

- Igen. – így már én is értettem. Még megbeszéltek pár jelentéktelen dolgot. Hogy érzem magát, Jason hogy érzi magát az ütés után… stb. Jasonnel elindultunk a kórtermem felé, és én elég bágyadt voltam. Beértünk a kórterembe, és szomorúan lefeküdtem.

- Mi a baj Ley? – kérdezte aggódva Jason.

- Amnéziás vagyok. Aminek örülnöm kéne, mert nem az én hibám, hogy elfelejtettelek. De olyan szégyenletes. – szomorkodtam.