Story Blog

34. fejezet

Reggel nagyon nehezen keltem ki az ágyból. Legszívesebben egész nap feküdtem volna, olyan érzésem volt, mintha egy nagyon mély álomból kelnék. Jason már nem feküdt mellettem, gondolom lement reggelit készíteni. Felültem és szörnyű fájdalom nyilallt a hasamba. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és lecaplattam a földszintre a konyhába, és leültem. Jól sejtettem, Jason a konyhában volt és reggelit csinált Elisabeth-tel.

- Jó reggelt mindenkinek! – mondtam lelkesen. – Van egy fájdalomcsillapító a közelben?

- Valami fáj? – rohant oda hozzám Jason.

- Hát, a hasam. Az fáj egy kicsit. De éhen halok, lehet hogy ezért van. – mondtam csillogó szemekkel, mikor megláttam a palacsintát.

- Ööö… Ley, azért fáj a hasad, mert meglőttek. Most jöttél ki a kórházból. – mondta Jason és az anyjához fordult. – Lehet, hogy rosszabbodott az amnéziája? – suttogta Elisának. Újonnan megtetszett az Elisa becenév, és Jason anyukájának is tetszik, szóval egy ideje így hívom. Na jó, nem olyan régóta, de…

- Milyen amnézia? Mindenre emlékszem… Illetve… Így jobban belegondolva az utolsó emlékem, hogy elsötétedett minden. És most felébredtem. Mintha Csipkerózsika lettem volna. Úgy érzem magam. Mintha egy éve aludnék. – mondtam és elkezdtem falni a palacsintát. Egy kislány álmosan, kócos hajjal lejött a lépcsőn. Mikor meglátott odarohant hozzám és megölelt.

- Hát visszajöttél! – kiáltotta.

- Öhm, ezt hogy érted? – kérdeztem az idegen kislánytól.

- Ley, Ley, Ley, Ley…

- Öhm, abbahagyhatnád a nevem koptatását. – mondtam zavartan mosolyogva.

- Ley, nem ismered meg? – kérdezte Jason.

- Öhm, nem. Nem is tudnám megismerni, mer még soha nem láttam. – mondtam, majd a kislányhoz fordultam. – Hogy hívnak kislány?

A kislány Jasonre nézett. Jason bólintott és újra felém fordult.

– Emily-nek. – mondta.

- És ki vagy te, Emily? – kérdeztem gügyögve, pedig már 6 éves biztos volt.

- Ő a lányom. Tényleg nem emlékszel? – hallottam meg Jason frappáns válaszát. Felé fordultam és éreztem, hogy dühkitörés közeledik.

- Hogy ki ő? – kérdeztem és odaléptem Jason elé. Közvetlen elé.

- A lányom. – mondta és csattant a pofon.

- A lányod? – kérdeztem idegesen.

- Gyere Emily, menjünk el vásárolni. – mondta Elisa, és elhúzta a kislányt, aki sírt. Eszembe jutott, hogy amikor anyukámnak volt egy barátja, és az megpofozta őt, az rettenetesen fájt nekem, és onnantól kezdve utáltam őt. Ő is valami ilyesmiért ütötte meg anyámat, azért mert nem szólt rólam. Én végig azon rettegtem, hogy mennyire fájhat neki lelkileg és fizikailag egyaránt.

- Emily, ne haragudj! – mondtam a kislánynak.

- Tegnap rendes voltál. Elhittem, hogy barátok lehetünk. De ma… olyan vagy mint anya! – sírta.

- Emily, nem lesz gond. – mondta Jason.

- Azért mi elmegyünk vásárolni és a fiatalok addig megbeszélik a dolgokat. – mondta Elisa és elmentek a kislánnyal. Én egyből letámadtam Jasont.

- Mégis hogy gondoltad, hogy nem szólsz róla? – kérdeztem felháborodottan.

- Hát, ezt a pofont azért nem így kellett volna elintézned. – mondta Jason is szintén felháborodva.

- Ezt hogy érted? Nem szólsz róla, legalább, kettesben lehettünk volna, amikor elmondod. – mondtam. – Akkor nem látta volna a pofont.

- Szóltam már. És akkor kettesben voltunk. Vártam, hogy így reagálj, de nem tetted. És, most, próbálod rám kenni.

- Tessék? – kérdeztem értetlenül.

- 3 napja. A kórházban. Mondtam. És tegnap este találkoztatok. És kiderült, hogy a nővéred lánya.

- Hogy mi van? Ő meghalt és nem lehet tudni, hogy miben. – mondtam értetlenül.

- Semmire sem emlékszel?

- De, mindenre. – mondtam és megpillantottam a naptárat. – Az előző… hónapra nem emlékszem. Mi történt?

Jason mindent elmesélt, és mire végzett pont megérkeztek Elisáék, így nem tudtam reagálni a hallottakra.

Végre!Volt időm megírni.Egy kis statizstika az oldal látogatottsága 1326.Ez nagyon jó és örülünk neki hogy már ennyien jártatok nálunk.Olvassátok a történeteinket puxy.

02x14 Titkok

Lauren

-Ne is fáradjon hölgyem.Halott!

-Most pedig árulja el ki volt olyan kedves és kedvezett nekünk ezzal hogy elhozza a kis Natalie-t?- mondta a két ős.Nem válaszoltam azonnal hisz nem tudtam azon hamar túl jutni hogy ott fekszik eszméletlenül Damon.Valamit tennem kell.Ezért egy név jött ki a számon.

-Caroline.-régen ez az én nevem volt.Olyan volt mintha az egészet saját magamra kentem volna.De nem így volt én már Lauren vagyok.Caroline egy másik személy.Az egyik ős félelmetesen elkezdett felém haladni.Remegve vettem levegőt amit Klaus észre is vett és megszólalt.

-Ne félj.Nem ölünk meg.Legalább is téged.Tudunk a kis Caroline-os dologról.Hol van most?- tudtam hogy hol van de még is úgy csináltam mintha nekem ehhez sokat kéne gondolkozni hogy eszembe jusson.Az oka pedig hogy belenézzek az ős szemébe és egy varázslattal kiszedjem mire gondol.De nem ment valami erő visszataszította az enyémet.Ami a legfurább hogy érztem ez nem Klaus ereje hanem az én saját erőm.Olyan erő amit még nem fedeztem fel magamban és most próbálja megmutatni magát.Jó érzés támadt.Nem tudtam mi  ez vagy honnan jön.-Lauren mondja el!Nekünk nem maga kell hanem Caroline.- de én csak az erőmmel küszködtem.Vgayis nem küszködtem mert jó érzés volt de nem tudtam rájönni mi az.Végül arra kaptam magam hogy beszélek.

-Nem tudom.Hónapok óta nem is láttuk.Talán ha Damon élne most tudnánk.- tudtam hogy az ősöknek csak trükkje ami bent van.Damon biztos nem halt meg érzem a pulzusát.Ezzl a mondattal akarom biztosra tudni hogy él és ez egy trükk.

-De nem él!Sajnos ez ellen nem tehetünk semmit.Talán..........- és ekkor abbahagyta a mondatot.Úgy érztem tudnak valamit csak nem akarják elmondani.Ekkor csörgött a telefon.Gyorsan felkaptam.

-Szia láttam hogy hívtál minden rendben?- mondta egy női hang aki Rebecah volt.

-Figyelj most nem tudok beszélni.Felhívhatlak később?

-Persze.- tudtam hogy az ősök hallgatóznak.Ezt is ez által az új erőm által vettem észre.Féltem megfordulni.Féltem a ha megfordulok egy ős áll velem szemben és mire észbe kapok karó van a szívemben.De nem így volt.Mikor megfordultam sehol senki.Kimentem a terszra senki kertbe senki ház előtt senki.A kocsi amivel jöttek pedig eltünt.Valószínüleg mikor meghallották hogy Rebecah-val beszélek telefonon elmentek hisz éreztem hogy hallgatóznak.Mikor visszamentem Damon ébredezett.Tudtam hogy nem halott.

-Mi történt?Hova lettek az ősök?

-Nem tudom.De te hogy érzed megad?

-Nem tudom.Valaki hátulról jó erősen leütött.

-Talán annyi vámpírság maradt benned hogy egy ilyen erős ütést kibírj.- mondtam aztán felsegítettem.Lefektettem a kanapéra és vittem neki vizet.Ekkor csörgött a telefon.

-Hallo?- szóltam bele.Kicsit remgett a hangom hisz nem tudtam ki az.

-Szia tesó.

-Logan?Te.. te...hogy jutott eszedbe hogy felhívj?

-Tudod attól hogy sokat veszekdtünk régen még tesók vagynuk és izéé.sze...Hagyjuk-mondta.

-Nem kell kimondanod tudom a nélkül is.Szóval mi is az igazi oka hogy hívtál?- kérdeztem.Hisz ha Logan hív akkor biztos hogy valami fontosat akar kérni.Sokáig nem szólt bele a telefonba végül kinyögött valamit.

-Emlékszel Austin-ra ugye?

-Ja persze miért?

-Hát.. fel akar jelenteni engem.

-Mi?Miért?

-Mikor megtdutam hogy jártok találkozni akartam veled.Így elmentem hozzá de nem nyitottak ajtót.Szóval felmásztam az egik ablakhoz és megláttam őt és Mrs.Lisem tanárnőt szex közben.

-Jézusom!De hisz nem jelenthet fel hisz tanár senki sem állna mellé esetleg ellene.

-Ja csak annyi hogy nekem is volt viszonyom vele.- ekkor ledermedtem és le kellett ülnöm.

Szijjasztok!Sajnos Ms.Lauren nem lesz egy idejig.Személyes okokból.Remélem megértitek.Addig is olvassátok a Múlt hatalmát!

Puxy: Bya

33. fejezet

Elég fura volt Jason és az anyja reakciója. De nem akadályozták meg, szóval itt ülök, egy buszmegállóban és egy öreg nénivel beszélgetek. Mint a Forrest Gumpban, csak most ő kérdezget az életemből.

- Miért sír, kislány? – kérdezte. Ez vicces. Kislánynak hív, de magáz. Ha én azt elmesélném neki. Szerencsére a kérdésére nem kellett válaszolnom, mert megérkezett a buszom. Habár, igazság szerint nem vártam semmilyen buszra, de ha már itt van, akkor jó ez is. Felszálltam. Nem volt senki a buszon, csak néhány részeg ember. Ha tudtam volna repültem volna, állni se mertem, nemhogy leülni. Most nem tudom, mi lenne a legjobb. Illetve, de. Meghalni. Jó lenne minden gondnak így véget vetni, de az öngyilkosságot mindig is elítéltem. Senkinek sincs olyan rossz élete, hogy megfossza azt magától és senki sem lát a jövőbe, hogy tudja, érdemes-e még élnie. Egy hang felébresztett a gondolkodásból.

- Hölgyem, sajnálom, de ez a végállomás. – mondta a buszvezető sajnálkozva. Bólogattam, leszálltam és visszaültem a néni mellé.

- Tudja, elnézését kérem, ha untatom. – mondta a néni.

- Jaj, dehogy. Én sajnálom, hogy bunkó voltam. – szabadkoztam.

- Mi a probléma? Családi? Barátok? Férfiak? – kérdezte aranyosan.

- Férfiak… És jómagam. – sóhajtottam.

- Ó, ne aggódjon. Elmúlik. De ha az ember szerelmes, nem szabad feladnia azt. Ha valakit szeret az ember, akkor nem szabad elfutnia előle. Főleg nem, ha tudja, hogy viszont szeretik. Az egy kincs. Meg kell becsülni. – mosolygott. Eszembe jutott Jason. Valami szomorúság volt a szemében, amikor eljöttem, de nem foglalkozott vele. Talán csak tettette. – Tőle jössz igaz?

- Igen.

- Akkor ne vesztegesd az időd, rohanj hozzá és mondd meg neki, hogy szereted. És ha azért vagy itt, mert megbántott, akkor ezt is mondd el. De ne hagyd elveszni a szerelmet, mert nagyon nehéz találni olyat, aki szívből szeret. És akit te is szeretsz. – tanácsolta.

- Akkor, ha megbocsájt, lenne egy elintézendő dolgom. – mondtam. – Áh nem, hogy is gondolhatom. Ő nem is szeret. Vagyis, eddig szeretett, de ma… Csak úgy hagyta, hogy eljöjjek, ráadásul az amnéziám… Lehet, hogy ezért szeretett ki belőlem, mert agyilag nem vagyok ép. Lehet, hogy ezért hagyta, hogy elmenjek, mert nem lett volna szíve elküldeni. – sírtam.

- Ley, én szeretlek és nem az amnéziád miatt hagytalak elmenni. Hanem mert egy idióta vagyok. – mondta a hátam mögött Jason. Megfordultam és láttam az elemlámpát a kezében. Mintha keresni indult volna. Engem. Mondjuk nem a legközelebbi buszmegállóba ültem, hanem mint kiderült, egészen a végállomásra sétáltam el.

- Jason… Én… Megértelek, hogy nem akarod, hogy rontsam a levegőt. Megértelek, ha a lányod miatt nem akarod velem ezt. Én megértem, hogy ő fontosabb, mint én. – a lányod szót meglepően nehezen tudtam kimondani.

- Ley, hm… - nehezen találta a szavakat. – Én tényleg Lily miatt hagytalak elmenni. Láttam, hogy nagyon nem szeret és gondoltam, ha elmész mindkettőtöknek jó lesz. Ő a lányom, de… te meg az, akibe szerelmes vagyok. Nagyon. – küszködött a szavakkal.

- Akkor minek jöttél utánam? – kérdeztem. – Felhívhattál volna, és úgy is elmondhattad volna. Megbeszélhettük volna, hogy találkozunk egy héten egyszer és kész. – mondtam ingerülten.

- Lily-nek köszönd, hogy itt vagyok. Mikor elmentél lejött, és megkérdezte, hogy hol vannak a cuccaid. Mondtam neki, hogy elmentél, és meglepően reagált. Elkezdett sírni, és azt mondta, hogy végre találtam egy értelmes lányt, akivel képes lenne együtt élni, és talán még szeretné is. Ez neked semmit se mond, de ez nagyon nagydolog az ő részéről. Azóta nem szerette egy barátnőmet se, amióta megszületett. Nem tudom mit mondtál neki, de elhitte neked, hogy nem akarsz a pótanyja lenni, csak a barátja, vagy éppen amire szüksége van. Csak az anyukája nem. Ő hitt neked, ami nagydolog. Azt mondta, hogy sürgősen hozzalak vissza. – monda Jason.

- És csak miatta akarsz vissza hívni? – kérdezte sértődötten.

- Nem. Azért is, mert szeretlek. – mondta, mire felálltam, és kezdtem összeszedni a bőröndömet a földről. – Visszajönnél és maradnál, amíg meg nem oldódnak a dolgok? – kérdezte.

- Hát, egy próbát megér. – mosolyogtam kelletlenül. Jason odajött, és megcsókolt.

- Na látja, kislány. Mondtam, hogy a szerelmet becsülje meg. Be fog ez válni magának, kedves ez a fiatalember. – kacsintott a néni.

Az út, amíg visszaértünk a házig némán telt. Így, hogy figyeltem az időt, és nem tombolt bennem az adrenalin, feltűnt, hogy háromnegyed órára voltam. Amikor megérkeztünk mindenki aludt. Felmentünk Jason szobájába és ledobtam a bőröndöt. Elmentem lezuhanyozni, és Jason bejött. Bejött a zuhany alá és szó szerint letepert. És én élveztem.

32. fejezet

Jason és az anyukája egymásra nézett.

- H-hogy mit mondtál, drágám? – kérdezte a nő dadogva.

- Hogy ő a nővérem lánya. Lily. – mondtam értetlenül.

- Hogy hívták a nővéredet? – kérdezte Jason elkerekedett szemekkel.

- Miért érdekel? – kérdeztem.

- A nővéredet, Melissa Rose-nak hívták? Igen?

- Igen, de miért fontos ez? – kérdeztem. Már semmit se értettem.

- Jason hagyd, majd elmondod neki később. Nem tenne jót egy ilyen csavar. – suttogta Jason anyja Jason fülébe.

- Ezt nem értem. – kezdtem kétségbe esni.

- Majd, ha visszatértek az emlékeid, elmagyarázzuk rendesen. – mosolygott a nő, Jason anyja.

Felmentünk, lepakoltunk, és Lily végig csúnyán nézett rám.

- Te most az apukám barátnője vagy? – kérdezte az ajtóból.

- Igen, és én Ashley vagyok, de a barátaim Ley-nek szólítanak. – mondtam neki kedvesen.

- Szóval Ashley. Apukám engem szeret, és nem fogod tudni csak úgy elvenni tőlem. – mondta fenyegetően.

- Nem szeretném elvenni tőled. – mondtam.

- Akkor a pótanyukám szeretnél lenni, hogy elküldhess egy bentlakásos iskolába, amíg te és apa boldogan éltek én meg szenvedek. – egyre indulatosabban mondta.

- Nem. Tudod, a szülőket nem lehet pótolni. Csak helyettesíteni, például a barátokkal. Én a barátod szeretnék lenni. – mondtam, mire úgy láttam, hogy kicsit megbékélt. Elment az ajtóból és vacsoraidőnél szólt.

- Tudod,még senki sem hitte el nekem, hogy az embereket, akiket elveszítettünk nem lehet pótolni, csak helyettesíteni. Mindenki azt mondta, hogy ugyanaz a kettő, vagy azt, hogy ők meghaltak, semmit nem tudunk tenni ezzel. Te vagy az egyetlen, aki hisz nekem, és aki magától mondta ezt. Még nem vagy a barátom, de szeretném, ha az lennél. Amikor eljön az ideje. – mondta és megölelt. Nagyon aranyos gyerek, és nem tudom hol lehetett eddig, mert Jason végig… velem volt. Lehet, hogy ezért hiszi azt, hogy el akarom tőle venni.

Egész nap pakolásztam. Jason az anyukájával lent beszélgetett. Akár meg is halhattam volna, nem tűnt volna fel nekik, csak Lily-nek, mert végig az ajtóban állt és nézett, bár szerintem ő még örült is volna neki. Nem tudom, mi baja lehet. Lementem, leültem az asztalhoz, és vártam… nem is tudom, talán a csodát, az emlékeimet, egy tapsot, hogy valaki megszólaljon, vagy sorolhatnám mik a lehetséges válaszok, de nem tudom mire vártam. Jason anyja, akinek még a nevét sem tudom lerakott egy tepsit az asztalra sült hússal és mellé egy kis töltött krumplit, ami gombás volt, úgyhogy nem ettem belőle. A húson is volt gomba, szóval azt is kényesen ettem meg.

- Nem ízlik? – kérdezte aggódva a nő. Nem ízlett, mert gomba volt benne, de biztos finom lenne, ha nem lennék finnyás. Ha jó emlékszem Jason anyja jól főz. És eszembe jutott a neve. Elisabeth. Szép név meg kell hagyni.

- De, nagyon finom. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. A vacsorát úgy kezdtük, hogy ”Ley, remélem ízlik, miattad csináltam ilyen sokat.”

- Anya, Ley nem szereti a gombát. – mondta Jason. A francba. Most azt hiszi, hogy nem vagyok őszinte. Soha nem szerettem bevágódni a pasijaim szüleinél. Már közeledett a vacsora vége, és még mindig senki sem szólt hozzám. Megsimogattam Jason combját az asztal alatt, amit az emlékeimben szeretett, de most ellökte a kezem, amivel kicsit megbántott.

- Most mi a baj? Velem van? Baj, hogy itt vagyok? Haza tudok menni. Ott van… a barátnőm, aki biztos figyel rám, ha ezért nem akartok elküldeni. – álltam fel. A válasz a némaság volt. Hát jó, én is tudok így játszani. Elindultam felfele, mire Jason megállított.

- Mit akarsz tenni? – kérdezte.

- Semmi közöd hozzá. – mondtam és tovább mentem. Igazából nem volt tervem, de mikor beértem a szobába, ami Jason szobája, magamra zártam az ajtót és sírni kezdtem. Nem tudnék hazamenni, mert nem tudom hol lakok. Nem emlékszem. Mikor megláttam, hogy még nincs kipakolva a bőröndömből, támadt egy ötletem. Hogy jó ötlet volt-e, vagy hülyeség azt nem akartam eldönteni.

Úgy döntöttem hogy lesz neve a történetnek, méghozzá az, hogy A múlt hatalma. Azért lett ez acíme, mert Ashley a múltja miatt olyan amilyen. Az ősök, a gyilkosságok... Ezek miatt. És Jason múltja is Jason motíválója. Remélem tetszik :)

31. fejezet

- Szóval hallottad… - mondta Jason és elhúzta a száját. – Nem szégyenletes. Én szeretlek, és tudom, hogy te is. Különben nem akadtál volna ki azon, hogy nem emlékszel rám.

- Azt mondta az orvos, hogy egy érzés, egy hely hozhatja vissza az emlékeimet. – gondolkodtam el. Tényleg nem vagyok nimfomániás, de minden emlékemnek, vagyis inkább a legnagyobb részének köze van a szexhez. Amikor anyám meghalt megerőszakoltak. Aztán Emmát úgy találtuk meg, hogy rámásztam részegen Gregory-ra, aki megsajnált és befogadott minket estére MelRose-sal. Aztán ugye minden pasimmal legalább egyszer lefeküdtem. Hirtelen egy nagyon R.J. Berger-es ötlet pattant ki a fejemből. – Jason? Nincs kedved ideülni mellém? – kérdeztem huncutul. Ideült mellém, és én lekaptam, de ő eltolt magától.

- Mit csinálsz? – kérdezte felháborodottan.

- Öhm, megcsókoltalak. – mondtam értetlenül, pedig tudtam mi a baja. És mindjárt hangot is ad neki.

- Nem. Te letámadtál, ami után nálad a szex következik. Ez egy kórház, nem egy bordélyház. – mondta idegesen.

- Bla-bla-bla. – mondtam mosolyogva.

- Rád sem ismerek. Lehet, hogy az amnéziával önmagadat is elvesztetted? Vagy ez az igazi éned? – dobálta a telefonját. Én meg majdnem sírtam. – A francba Ley.

- Most mi bajod? – néztem rá könnyes szemekkel. Jason odajött, leült az ágyra, és a két keze közé vette az arcom.

- Ley. Én szeretlek, és bármikor hagynám neked, de nem most és nem ma. És addig nem, amíg meg nem gyógyulsz.

- De ez segíthet emlékezni. Az anyukámra sem emlékszem. – kezdtem hisztérikusan.

- Ley, tudom, hogy nem a megfelelő alkalom, de fontos dolgot kell… bevallanom neked. – lesütötte a szemét. Valami olyat akar mondani, ami nekem valószínűleg nem fog tetszeni. – Majd be szeretnék mutatni neked egy kislányt, de előtte szólni szerettem volna. Nem szeretném, hogy meglepődj azon, ahogy bemutatnám neked. Mert elég érzékeny a barátnőimre.

- Ezt nem értem. Miért kell bemutatnod ezt a… lányt? Miatta akarsz majd elhagyni, vagy úristen. Amíg eszméletlen voltam, addig vele szexeltél? Vagy, nee… Ő a másik feleséged? Bigámiás vagy? – szörnyülködtem, elvégre nem igazán ismerem őt. Köszi amnézia.

- Nem, Ley, ő a kislányom. – mondta és várta a reakciómat. Hát valami dühkitörés félére számított, olyanra, mint amikor elmondta, hogy Lisa a felesége.

- Tessék? – kérdeztem nyugodtan, mert még nem fogtam fel a szavait.

- Van egy 6 éves kislányom. Igen, mielőtt megkérdeznéd, 17 éves voltam, amikor született. Emily-nek hívják. Az édesanyja meghalt a szülés közben. Ő… 21 éves volt ekkor. – itt megállt, mert jött a várva várt reakcióm. Nem bírtam ki.

- Tessék? Te teherbe ejtettél egy 20 éves lányt? És… Te nem is szeretsz engem. Én csak egy pótlék vagyok. –láttam a fején, hogy ledöbbent azon, hogy erre jutottam.

- Miért ne szeretnélek? Miért lennél pótlék? Ez a női logika, vagy más nők sem lennének képesek erre a következtetésre jutni. Ne haragudj, Ley, elmondanád, hogy hogy lyukadtál ki ehhez?

- Hát, először is ne kritizáld a logikámat. Aztán, meg ha meghalt az anyukája és te szeretted, akkor ha valakit szeretsz és úgy hal meg, akkor nem tudsz túljutni rajta. Az a szeretet megmarad. És én csak a pótlék vagyok. – kezdtem volna, de Jason közbevágott.

- Ley, inkább hagyjuk, majd megbeszéljük, ha kiengedtek. Azt mondta az orvos, hogy ha nincs semmi gond, akkor holnap kijöhetsz. Tud a boszorkányokról, szóval adott neked lamilus accusa-t, a gyógynövényt, hogy hamarabb gyógyulj. De gondolom, ismered ezt a növényt. – mosolygott.

- Nem tudok rád haragudni. Nem tudom miért. Mindig ilyen vagyok veled? – kérdeztem mézes-mázosan.

- Igen, és most már adsz egy csókot? – kérdezte és odahajolt hozzám.

- Már adtam, elégedj meg azzal, mert haragszom rád. – mondtam sértődötten.

Este semmi izgalmas nem történt. Jason mindenáron meg akart csókolni, de nem hagytam neki, pedig istenem, de vágytam rá! Jason végig ott ült mellettem, és mikor elaludt nekem nem sikerült. Horkolt. Reggel nem volt semmi gond, szóval hazamehettem. Jason mellett a kocsiban elég nyomasztó volt.

- Mikor hazaérünk… ott lesz Emily is. Szeretnélek bemutatni neki. Nem azért, hogy nesze itt egy pótlék, hanem mert szeretlek, és szeretném, ha az életem része maradnál. És ezzel együtt jár az, hogy Emily életének is a része vagy. – mondta, olyan aranyos volt. Nem tudtam tovább haragudni rá.

- Rendben, de el kell mondanod, hogy miért voltam kórházban?

- Mert meglőttek… Nem emlékszel erre se? – kérdezte.

- Nem. De ki lőtt meg? – kérdeztem csodálkozva. Semmire nem emlékeztem. Jason nem akart felelni. – Jason, ki volt az? Tudom, hogy tudod.

- Az apám, de lecsukták. – mondta, és elég szomorú fejet vágott.

- Oh, sajnálom! – mondtam, mire Jason ideges lett.

- Sajnálod? Te? Mert? Semmit nem csináltál. Az az idióta seggfej volt az. Te semmiről nem tehetsz. – mondta, miközben leparkolt. Egy nő, aki mellékesen nagyon ismerős volt, megölelt és egy kislány volt mellette. Akit most látok először, de tudom, hogy ki.

- Szia drágám. – mondta a nő, miközben a kislánnyal szemeztem.

- Jó napot! Ismerjük egymást? – kérdeztem.

- Oh, anya, Ley-nek… amnéziája van. De ő már tud róla. Ley ő itt…

- Lily – vágtam közbe.

- Igen, honnan tudod? Ismered? – kérdezte Jason.

- Ő a nővérem lánya. Lily, illetve mindig így hívta, a teljes nevét nem tudom. Még soha nem láttam, de tudom, hogy ő az.

Szijjasztok bocsi hogy mostanában nem vagyok annyir aktív.De az elején nagyon gyorsan jött minden most egy kicsit lelasult de ígérem hogy attól függetlenül mindig lesz friss minden héten legalább 3 fejezet ha nem több.Élvezzétek a köcetkező fejezetet. Renélem tetszeni fog!

02x13 Minden okkal törénik!

-Kik??

-Az ősök!

-De hát...önök még messze járnak.

-Amint látja hölgyem itt állunk most pedig engedjenek be vagy azonnal lenyissazntom a fejüket.

-Mi kell maguknak?

-A gyerekük.Neki minden képessége meg van ami kell nekünk.Pá csepp a véréből és mi már is erősebbek vagyunk mint valaha.És most ha megbocsát bemennénk.

-Batalie nincs itt.Elrabolták.

-Jó kifpgások.Ne játszadozzon velem kisasszony emberszagot érzek elég erőset.Hogy lehet az a gyerek vámpír is mikor maguk emberek.

-Hogy mi?De hisz Damon vámpír.- próbáltam úgy csinálni mintha nem tudnánk az egészről.

-Ettől féltünk.A kislánynak olyan varázsereje van ami képed elvenni más vámíprságát.Ezért kell nekünk a vére és a halála hogy aztán mi büntessünk úgy vámpírokat akik elvannak szállva maguktól hogy elvesszük tőle a vámőírságát.

-Szóval azt mondja hogy Natalie vette el a vámpírságomat?- kérdezte Damon.Ez nagyon furcsa volt.Az igaz hogy semmit sem tudunk Ntalie másságáról.De hogy iylet!

-Igen.Mi ősök ilyet nem láttunk amióta "élünk".De amint meghallottuk hogy van tudtuk hogy kell nekünk.

-Hát nincs itt valaki más már kedvezett maguknak és elvitte- mondtam.De valójában nem tudom mink mert ezzel előnyt adtam nekik.Most ebben a pillanatban fel kellett volna hívnom Rebecah-t hogy tudjam minden rendben van-e.De nem tudtam mert ha elmegyek vagy az utamat állják vagy követnek.Amint kimondtam ezt a mondatot Damon azzal a bizonyos "Te hülye vagy?Most előnyt adtál nekik" nézéssel néezett rám.Tudom hogy az vagyok ezt mondani se kell.Valahogy el kéne terelni a figyelmüket hogy telefonálhassak.A kezem az előttem lévő ablakra irányolódott.Az jutott eszembe hogy az ablakot betöröm ekkor odanéznek és nem látnák hogy varázsolok ami az lenne hogy lelassítom őket.Tudom hogy elkzdenének felém szaldni de nem érnének vele smmit mert lassúak.Közben felhívom Rebecah-t és tájékozatatom mindenről.Mikor leteszem újra visszaállítom az időt és törlöm az emlékezeteikből.Persze az is bennem volt hogy mi van ha az ősi vámpírokra a boszorkányok sem hatnak?Akkor megölnek vagy elfognak és nem engednek el amíg Natalie-t meg nem ölik.

A tervemet elkezdtem csinálni az ablak betört ahogy azt elterveztem.Az időlelassult.De arra nem gondoltam hogy ők tudnak gyorsak is lenni ami körülbelül olyan gyors mint mikor mi emberek gyorsan futunk.Szóval mást kellett kieszelnem 2 másodperc alatt ami az lett hogy teljesen leállítom az időt.Sikerült ekkor a telefonomhoz nyúltam.Tárcsáztam a Rebecah által megadott számot de nem vette fel senki.Vártam pár percet.Míg az idő letelt kimentm a teraszra hogy megnézzem nincs-e más ős is Elijah-val és Klaus-szal.Mikor kiértem láttam hogy nem csak a bent történténteket hanem az egész várot leállítottam.Kint egy egész vámpírcsorda állt.Gondolom épp szaladtak volna be amikor megállítottam az időt mert oolyan pózban voltak.Kipattant egy ötlet a fejemben hogy Damon-nel elszökhetnénk csak az a baj hogy ő is bent állt dermedten.Vissza kell csinálnom az időt bármi következménye is legyen.Mikor visszacsináltam Damon kivételével mindenki épségben visszaállt.De Damon lerogyott nem vett levgőt a szájából pedig vér folyt.Én elkezdtem sírni és ordibálni.Az ősök pedig csak mosolyogtak.

Nos annyit hogy szeritem ritka xar lett.Szancsy nyomába se érek.Bocsyka h ilyen lett de most ez van a következő már jobb lesz!

Hát ne haragudjatok, de nem tudtam jobbat írni. Szégyenletes lett ez a fejezet. Sajnálom, azért remélem tetszik:))

30. fejezet

Most ledöbbentem, amit jelzett a kiesett villa a kezemből.

- Te melyik Jason vagy? Az a pedofil Jason, aki a kezemet simogatta reggel? Akit nem ismerek? Vagy melyik Jason vagy? – visszatért az értelmetlenség a mondataimba.

- Jason, a barátod. – mondta, mint… mint egy kisbabának. Talán tényleg visszafejlődöm?

- Az nem lehet. Jason a barátom nem így néz ki, hanem… Hanem… - Úristen, nem tudom hogy néz ki Jason! Próbáltam felidézni az emlékeket, hátha megjelenik, de az ő helyén valami furcsa folt volt. Minden emlékemben egy folt volt Jason! Sírni kezdtem. – Nem tudom, hogy néz ki Jason!

- Nyugodj meg! Én vagyok az. Ezért vagyok itt! – ölelt meg… Jason. Olyan furcsa, hogy ő Jason, de meg se ismerem. De mivan ha nem is ő az? Ha csak be akarja adni nekem.

- Honnan tudhatnám, hogy tényleg te vagy Jason és nem csak kihasználod a helyzetet? – kérdeztem hüppögve.

- Elmondjak egy titkot? – kérdezte, mire bólogattam. Közelebb hajolt és elkezdett a fülembe suttogni. – Te. Vagy. A. Természet… - gyorsan a szájára tapasztottam a kezem.

- Oké, hiszek neked. – mondtam gyorsan. Elvettem a kezem a szájáról, és mosolygott.

- Adhatok egy csókot? Vagy megölelhetlek végre? Tudod, már egy ideje egyiket sem csinálhattam. Ráadásul végre megfoghattam a kezed, erre te az első adandó alkalommal leütsz. Ennyire rosszul bánok veled? – gúnyolódott, majd közeledni kezdett a feje. Nem vagyok felkészülve erre. Elhúztam a fejem a csókja elől, pedig milyen gyönyörű a szája, és ha tényleg ő Jason, akkor jól is csókol. – Mi a baj?

- Csak… én nem tudom, hogy ki vagy. Mármint hiszek neked, hogy Jason, de… olyan mintha idegen lennél. – mondtam szégyenkezve.

- Oké, akkor szeretnéd, hogy békén hagyjalak, vagy… menjek el? Esetleg valami egyéb? Leütnél még egyszer? – immáron meg volt sértődve. Olyan volt, mint egy kisfiú, akit ok nélkül leszidnak. Felállt.

- Ne menj el. – sóvárogtam. Valahogy nem bírtam volna végignézni, hogy elmegy, és nem látom egy darabig. Vagy talán soha többet. Visszaült és sóhajtott egyet. Meg akartam ölelni, a testem vágyott rá. Hozzábújtam, mint egy kismacska. Elmosolyodott. Ismerős volt ez a kisfiús mosoly.

- Ley, mit szeretnél? – kérdezte édesen.

- Téged. Nem tudom miért, de nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt velem. Kérlek. – könyörögtem. – Menjünk fel a szobába. – hirtelen rám tört valami kényszer, hogy megismerjem. Persze Ley, megismerni akarod mi? Csak ketten egy szobába, de te biztos arra vágysz, hogy megismerd. Hát igen, kivételesen nem a szexre vágytam. Kivételesen. Ez vicces, nem is vagyok nimfomániás.

Visszavittem a tálcát a konyhára, és elindultunk felfele. Útközben az orvosom megállított.

- Látom megtalálta a zsák a foltját. – mosolygott.

- Hát, igen… Azt hiszem. – mondtam bizonytalanul Jasont nézve.

- Jason, beszélhetnék magával? Négy szem közt. – mondta erősen megnyomva a négy szemet. Elvonultak, de mindent hallottam. Azt hittem, hogy olyanokról lesz szó, hogy sikerült átverni, elhiszi, hogy te vagy Jason, meg ilyenek, ehelyett… Hát rám nézve sokkal rosszabbakat hallottam.

- Remélem nem mondta el neki, hogy amnéziája van. – mondta az orvos.

- Nem dehogy, fiatal vagyok és nem hülye, doki. Jut eszembe, meddig marad ez így? Elég rossz, hogy idegenként tekint rám. – húzta el a száját Jason. Azt én is tudom a műtéti segédes múltamnak hála, hogy az amnéziás beteggel, akinek van segítsen, nem szabad tudatni, hogy amnéziás, mert hiszti rohamot kaphat, öngyilkos lehet, stb..

- A mostani vizsgálatok nem hoztak jó eredményeket.

- Ezt hogy érti? – kérdezte Jason… mint egy hülyegyerek. A hangsúlya és a helyzet is ilyen volt. Hülye. Mi az, hogy amnéziám van? Mármint, tudom, hogy mit jelent, de miért van nekem olyan? Egyáltalán… Na ez jó, még arra sem emlékszem, hogy minek vagyok itt a kórházban.

- Előfordulhat, hogy maradandó lesz az amnéziája, amíg egy olyan helyzet, vagy érzése nem lesz, amihez az emlékei kapcsolódnak. – ezt nem értettem.

- Ezt nem értem. – Látom Jason se.

- Például… Ms. Black-nek a legtöbb emléke… mondjuk a síráshoz kapcsolódik, vagy egy helyszínhez, akkor meg kell siratni, vagy el kell vinni arra a helyre. Érti? – magyarázta az orvos.

- Igen. – így már én is értettem. Még megbeszéltek pár jelentéktelen dolgot. Hogy érzem magát, Jason hogy érzi magát az ütés után… stb. Jasonnel elindultunk a kórtermem felé, és én elég bágyadt voltam. Beértünk a kórterembe, és szomorúan lefeküdtem.

- Mi a baj Ley? – kérdezte aggódva Jason.

- Amnéziás vagyok. Aminek örülnöm kéne, mert nem az én hibám, hogy elfelejtettelek. De olyan szégyenletes. – szomorkodtam.

Hirtelen megszállt az ihlet, és nem bírtam várni, megírtam az újabb fejezetet. Remélem tetszik. Egy kis spoiler.xd  : visszatér a régi, megszokott szemszök, ASHLEYé. Vagyis Ashley nem halt meg. Más gondja vannak . Remélem tetszik, és folyamatosan olvasátok és izguljátok végig a két történetet. :)

29. fejezet

Ashley

Jézus, ki lehet ez? Itt ült az ágyam mellet, fogta a kezem. Pedofil? Valahol itt kell lennie a nővérhívó gombnak. Áh, megvan.

- Valami gond van? – kérdezte a hang. Gondolom egy nővér. Valószínű. Istenem, mintha elmebeteg lennék.

- Egy férfi itt ült az ágyam mellett és fogta a kezemet. Leütöttem, és most nincs magánál. Nem ismerem. Lehet, hogy pedofil. Ideküldene egy biztonsági őrt? – Jézus. Elég lett volna annyi, hogy küldjön egy őrt. Minek meséltem el?

- Öhm… persze, máris küldöm. – mondta, majd két perc múlva egy őr jelent meg.

- Miért hívott, kisasszony? – kérdezte a szexi pasi. Ó, nem. Nekem van pasim. Jason. Vajon miért nincs itt? Biztos tudja, hogy kórházban vagyok. És tudom, hogy itt volt pár nappal ezelőtt. Nem hagyna itt csak úgy. Vajon most eszik, vagy mit csinál? Remélem nincs semmi baja.

- Nem mesélte el a nővér? – nemet intett a fejével. – Hát felkeltem és ez a pasi ült mellettem, illetve aludt és a kezemet fogta. Nem ismerem őt, és megijedtem és leütöttem. Lehet, hogy pedofil. – mondtam, mint egy buta szőke nő. Miért nem tudok rendesen beszélni?

- Nyugodjon meg, kisasszony. Ki kísérem a férfit, és idehívom az orvosát. Már nagyon várta, hogy felébredjen. – mondta, kivitte a pasit, aki idő közben kezdett magához térni. Kicsivel később az orvosom lépet be, egy megkönnyebbült mosollyal az arcán amint meglátott.

- Hogy van Ms. Black? – kérdezte izgatottan.

- Jól, kicsit furán áll a hajam, meg jól esne egy forró fürdő, de nagyon jól. Jason, a barátom felszívódott. – meséltem. Szintén úgy, mintha valami buta szőke nő lennék. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem tudok rendesen beszélni. Mintha a szám nem lenne összekötve azzal, amit gondolok, és ki akarok mondani. Mintha miközben a számhoz jut az, amit mondani akarok, átalakul, hogy ki tudjam mondani. Mintha a szókincsem kisebb lenne.  Mintha azok a szavak, amikre tudok gondolni, azokat képtelen lennék kimondani. Megvan. Olyan mintha egy kisbaba lennék. Képtelen vagyok úgy kimondani a dolgokat, ahogy azokat szeretném. Jézusom, visszafejlődök! Pár könnycsepp gurult végig az arcomon.

- Valami gond van? – kérdezte aggódva az orvos.

- Miért nem tudok rendesen beszélni? – sírtam. Az orvos értette, hogy mire gondolok.

- Mert az agya sokkos állapotba került, és egyelőre nem tud helyreállni, mert a teste… a teste egy másik problémát próbál orvosolni és nincs ereje visszaállítani az agyát normálállapotba. Nem kell megijedni, nem marad ez így, ez teljesen normális. Hol van a barátja, Mr. Summer? Ő már tudja, hogy jól van? – magyarázta, és tudtam, hogy kicsit számára primitíven lett elmondva, hogy megértsem, és ne ijedjek meg jobban. Kicsit meg is nyugodtam.

- Na, látja, őt nem tudom, hol van. Talán elment eszik. – egyre idegesítőbb… - de ne kérdezz többt, nem beszélek. – mondtam sértődötten. Nagyon idegesítő, hogy tudom, hogy helytelen a mondat, de képtelen vagyok helyesen kimondani.

- És minek kellett a biztonsági őr? – kérdezte aggódva.

- Fuuh, még egyszer el kell mesélnem? Na, egye-fene. Itt ült mellettem, az ágyam mellett és a feje is az ágyon volt, és a kezemet fogta és én nem ismertem őt, és sikítottam és leütöttem. Azt hittem pedofil. – mondtam. Minél többször meséltem el annál több részletet sikerült kimondani, de a nnál értelmetlenebbül.

- Pedofil? Ms. Black. A pedofilok a kislányokra vadásznak. Maga közel sem mondható kislánynak. És biztos, hogy nem ismerte az a férfit? – kérdezte. Éreztem, hogy valami nem akar elmondani. Vajon mit? Fogalmam sincs. Még tippem sincs. Megcsörrent a doktor csipogója. – Sajnálom, de mennem kell. Pihenjen le, és ebédidőben menjen le az ebédlőbe. És ne aggódjon, nem engedünk pedofilokat a közelébe. – nem azt ígérte meg, hogy azt a pasit nem engedi a közelembe, hanem, hogy pedofilokat nem. Valószínűleg nem pedofil, de szerintem több van a dolog mögött. Mindegy, valószínűleg majd megtudom. Volt egy ilyen érzésem. Visszafeküdtem az ágyba, mert hirtelen rám tört a fáradtság. Elaludtam, de 2 óra múlva egy nővér keltett, hogy ebédidő van. Lementem ebédelni. Az ebédlő tágas és egyszerű volt. Leültem egy asztalhoz és egy pasi leült mellém.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Te vagy az aki az ágyam mellett ült. Akit leütöttem. – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.

- Igen, elég nagyot ütöttél Ley. – mosolygott. Csak a barátaim neveztek így. Senki más nem is ismeri ezt a becenevet. Mindenki kérdezi, hogy ez milyen név.

- Te miért hívsz így? –kérdeztem kétségbe esve.

- Nem ismersz meg? – kérdezte sértődötten. Sürgősen meg kell keresnem Jasont, hogy eltávolítsa a közelemből. Egyre jobban idegesít, hogy nyomul.

- Nem, de ha már így ideültél és értem aggódsz, bemutatkoznál? – mondtam flegmán. Kezdek újra értelmesen beszélni.

- Tényleg nem ismersz meg. Én vagy az, Jason. – mondta és kiesett a kanál a kezemből.

Kicsit elszállt tőlem az ihlet, szóval sokáig tartott mire megírtam, de azért remélem, hogy tetszik :)Nem is lett olyan hosszú.. :) azért enjoy!

28. fejezet

Ley körbe se nézett. Nem azért kelt fel, mert amúgy is felkelt volna. Azért kelt fel, mert érezte a veszélyt. Értem miért nehéz megölni egy istennőt.

- Szia kicsi szolgalány. Még mindig a pasimmal kavarsz? – kérdezte Lisa. Kicsit megfejeltem volna, de mással voltam elfoglalva. Lehet, hogy Ley nem éli túl azt, hogy megmentse magát, de most él és virul. Odarohantam volna hozzá, csókolgattam volna, ölelgettem volna. Nem engedtem volna el.

- Lisa, Jason az én pasim. – mondta Ley sértődötten. Most komolyan? Még a végén megtépik egymást azért, hogy kinek ki a pasija? Mint a plázacicák. Mint az idióta lányok, akik csak magukkal és a hírnevükkel van elfoglalva. Mint két kislány, aki egy süteményen veszekszik.

- Kérdezzük meg Jasont, hogy kit akar! – ajánlotta fel a rendőr, kicsit incselkedő hangon. Mintha azt várná, hogy mikor teszek valami helytelent, bár hogy mi számít helyesnek és helytelennek egyelőre nem tudtam megállapítani.

- Most komolyan? Ley térj már észhez! – kértem. Mintha a falhoz beszéltem volna. – Ley!

- Hozzád beszél. – bökte meg Lisa Ley-t.

- Hozzám? Ja, igen. Lisa, vagy hogy is hívnak, takarodj innen és hagyj békén engem és Jasont! – majd a nővérekre pillantott. – Mindenki kifelé! – parancsolta, ellenkezést nem tűrő hangon.

A nővérek elkezdtek kiszivárogni. Lisa idegesen, de távozott a rendőrrel karöltve. Csak én maradtam ott. Ley visszafeküdt és szinte azonnal újra eszméletlen lett. Gondoltam, hogy ez lesz, de olyan hirtelen történt, hogy hívtam az orvosokat. Mindenki megvizsgálta, elküldték MR-re, vérvizsgálatra, meg mindenfelé. Mikor visszaért már tiszta ideg voltam. Beszéltem anyával, hogy Emmát még véletlenül se hozza errefelé. Nem bírná ki. A telefonálást egy orvos zavarta meg. Azt hiszem ő csinálta az MR vizsgálatot.

- Mr. Summer? Beszélhetnénk? – kérdezte eléggé ijesztő hangon. Nem azért volt ijesztő, mert félelmetes volt, hanem mert a hangjából valami rosszra következtettem.

- Persze. Valami gond van? – kérdeztem aggódva.

- Igen. Az MR vizsgálat nem hozott bíztató eredményeket. Még el kell végeznünk néhányat, hogy többet megtudjunk. – magyarázta.

- És mit hozott a mostani? Milyen eredményeket? – idehív, hogy beszélni akar velem, de a lényeget, hogy mit tudtak meg nem mondja el.

- Funkcionális gondok léptek fel. Ez az, amikor csak bizonyos emlékezeti funkciók nem működnek, és az emlékezet felépítő rendszerek jelentős része ép.

- Ez mit jelent? – ebből csak annyit értettem… hogy semennyit.

- Azt hogy amnéziás. Csak a nevekre emlékszik, vagy csak az arcokra. – mondta, mint egy idiótának. Az arckifejezéséből legalábbis erre tudtam gondolni.

- És ez meddig lesz így? Ez már biztos? – kérdeztem döbbenten egy kis szünet után.

- A kérdéseire a válasz, hogy nem tudjuk. Ezért szeretnénk további vizsgálatokat csinálni. Az a gond, hogy van valami a vérében, ami miatt lehet fals az eredmény. Csak akkor tudunk biztosat, ha felébred. – mondta. – Igazából azért jöttem, hogy az engedélyét kérjem a további vizsgálatokra.

- Miért kéne az engedélyem? – kérdeztem kíváncsian.

- Nos… Mert van pár vizsgálat, ami veszélyezteti az emlékeit. Akár elfelejthet mindent. Vagy megvárhatjuk, amíg felébred, de még azt sem tudjuk, hogy mikor fog. Ön dönt, Mr. Summer.

- Szerintem várjuk meg. Ha kiesik abból az időből, amikor fel kéne ébrednie, akkor majd beszélhetünk. – mondtam. – Bemehetek hozzá? Visszavitték már a szobájába?

- Visszamehet, de ha felébred, akkor kérem, azonnal szóljon. – mondta, majd elment.

Mikor visszaértem, lehuppantam az ágy mellé a székre, és magamba borultam. Amnéziás. De amikor felébredt, akkor emlékezett rám, a nevemre. Lehet, hogy tévedtek. Nem tudtam mit kezdeni a gondolattal, hogy Ashley minden emlékét elfelejti rólam, a családjáról, az életéről. Szerintem akármilyen rosszak a kislánykori emlékei, a világ minden pénzéért se dobná el őket, márcsak azért sem, mert azok az utolsó emlékei az édesanyjáról. Egyszer azt mesélte, hogy ha úgy vesszük szívesen emlékszik vissza rá, mert akkor mosolygott rá utoljára az anyukája. Átgondoltam az életemet, és rájöttem, hogy nem lenne teljes Ley nélkül. Ha meghalna, akkor biztos, hogy magamhoz venném Emmát. Aztán Nicol baját is mindig próbálnám megoldani. Én lennék az új ”legjobb barátnője”. De úristen. Most mit csinálok? Elképzelem az életem Ley nélkül. Szégyen. Már temetem is, pedig megvan az esélye a túlélésre. A teljes felépülésre viszont szinte alig van. Valami olyasmit mondott az orvos, hogy a vérében van valami, ami fals eredményt hozhatott. Talán azért, mert nem egy átlagos lány. Tépelődésemből egy sikoly ébresztett fel, majd egy ütés, a tarkómra.