32. fejezet


Jason és az anyukája egymásra nézett.

- H-hogy mit mondtál, drágám? – kérdezte a nő dadogva.

- Hogy ő a nővérem lánya. Lily. – mondtam értetlenül.

- Hogy hívták a nővéredet? – kérdezte Jason elkerekedett szemekkel.

- Miért érdekel? – kérdeztem.

- A nővéredet, Melissa Rose-nak hívták? Igen?

- Igen, de miért fontos ez? – kérdeztem. Már semmit se értettem.

- Jason hagyd, majd elmondod neki később. Nem tenne jót egy ilyen csavar. – suttogta Jason anyja Jason fülébe.

- Ezt nem értem. – kezdtem kétségbe esni.

- Majd, ha visszatértek az emlékeid, elmagyarázzuk rendesen. – mosolygott a nő, Jason anyja.

Felmentünk, lepakoltunk, és Lily végig csúnyán nézett rám.

- Te most az apukám barátnője vagy? – kérdezte az ajtóból.

- Igen, és én Ashley vagyok, de a barátaim Ley-nek szólítanak. – mondtam neki kedvesen.

- Szóval Ashley. Apukám engem szeret, és nem fogod tudni csak úgy elvenni tőlem. – mondta fenyegetően.

- Nem szeretném elvenni tőled. – mondtam.

- Akkor a pótanyukám szeretnél lenni, hogy elküldhess egy bentlakásos iskolába, amíg te és apa boldogan éltek én meg szenvedek. – egyre indulatosabban mondta.

- Nem. Tudod, a szülőket nem lehet pótolni. Csak helyettesíteni, például a barátokkal. Én a barátod szeretnék lenni. – mondtam, mire úgy láttam, hogy kicsit megbékélt. Elment az ajtóból és vacsoraidőnél szólt.

- Tudod,még senki sem hitte el nekem, hogy az embereket, akiket elveszítettünk nem lehet pótolni, csak helyettesíteni. Mindenki azt mondta, hogy ugyanaz a kettő, vagy azt, hogy ők meghaltak, semmit nem tudunk tenni ezzel. Te vagy az egyetlen, aki hisz nekem, és aki magától mondta ezt. Még nem vagy a barátom, de szeretném, ha az lennél. Amikor eljön az ideje. – mondta és megölelt. Nagyon aranyos gyerek, és nem tudom hol lehetett eddig, mert Jason végig… velem volt. Lehet, hogy ezért hiszi azt, hogy el akarom tőle venni.

Egész nap pakolásztam. Jason az anyukájával lent beszélgetett. Akár meg is halhattam volna, nem tűnt volna fel nekik, csak Lily-nek, mert végig az ajtóban állt és nézett, bár szerintem ő még örült is volna neki. Nem tudom, mi baja lehet. Lementem, leültem az asztalhoz, és vártam… nem is tudom, talán a csodát, az emlékeimet, egy tapsot, hogy valaki megszólaljon, vagy sorolhatnám mik a lehetséges válaszok, de nem tudom mire vártam. Jason anyja, akinek még a nevét sem tudom lerakott egy tepsit az asztalra sült hússal és mellé egy kis töltött krumplit, ami gombás volt, úgyhogy nem ettem belőle. A húson is volt gomba, szóval azt is kényesen ettem meg.

- Nem ízlik? – kérdezte aggódva a nő. Nem ízlett, mert gomba volt benne, de biztos finom lenne, ha nem lennék finnyás. Ha jó emlékszem Jason anyja jól főz. És eszembe jutott a neve. Elisabeth. Szép név meg kell hagyni.

- De, nagyon finom. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. A vacsorát úgy kezdtük, hogy ”Ley, remélem ízlik, miattad csináltam ilyen sokat.”

- Anya, Ley nem szereti a gombát. – mondta Jason. A francba. Most azt hiszi, hogy nem vagyok őszinte. Soha nem szerettem bevágódni a pasijaim szüleinél. Már közeledett a vacsora vége, és még mindig senki sem szólt hozzám. Megsimogattam Jason combját az asztal alatt, amit az emlékeimben szeretett, de most ellökte a kezem, amivel kicsit megbántott.

- Most mi a baj? Velem van? Baj, hogy itt vagyok? Haza tudok menni. Ott van… a barátnőm, aki biztos figyel rám, ha ezért nem akartok elküldeni. – álltam fel. A válasz a némaság volt. Hát jó, én is tudok így játszani. Elindultam felfele, mire Jason megállított.

- Mit akarsz tenni? – kérdezte.

- Semmi közöd hozzá. – mondtam és tovább mentem. Igazából nem volt tervem, de mikor beértem a szobába, ami Jason szobája, magamra zártam az ajtót és sírni kezdtem. Nem tudnék hazamenni, mert nem tudom hol lakok. Nem emlékszem. Mikor megláttam, hogy még nincs kipakolva a bőröndömből, támadt egy ötletem. Hogy jó ötlet volt-e, vagy hülyeség azt nem akartam eldönteni.