Story Blog

38. fejezet

Lisa és Mel egymásról le nem vette a szemét. A rendőrség kinnt állt az épület előtt, körbeállták az épületet. Jason az anyukájával elkapták Emily-t, akit Mel arrébb lökött és majdnem beverte a fejét egy asztal szélébe. Nicol odarohant hozzám, megölelt és a jelenetet nézte.

- Szerbusz Rosie, örülök hogy találkozunk. – mikor Mel megpillantotta Lisa-t, döbbenten szóhoz se jutott, de mostanra már fölfogta a helyzetet és mérglegelte azt. Már nem volt rémült, tudta mit fog tenni. Bár Lisa egy nagyon sötét boszorkány, pechére betanított egy-két dolgot Mel-nek, amit ha visszafele mondd el, akkor sokkal erősebben hat, mert ő természet istennő.

- Hm, én is örülök neked. – mosolygott Mel és Lisa arcán meglepődöttség tükröződött. Gondolom azért, mert arra számított, hogy Mel félni fog tőle. Nem így lett. Jason Elisával az oldalán kivezették Emilít és a rendőrökhöz rohantak. Jasonnek ott tűnt föl, hogy én is ott voltam. Vissza akart rohanni, de a rendőrök nem engedték be. Ezt mind lehetett látni az ablakon keresztül, és mivel nyitva volt az ablak és mit ott voltunk mellette Nicollal, ezért mindent hallottunk. Ettől kezdve minden olyan nagyon gyorsan történt. Nem is igazán tudtam figyelemmel kísérni a történéseket. Egyik pillanatban még a földön feküdtünk, a másik pillanatban pedig a sebeinket látták el egy kórházban. Az orvos szerint agyrázkódásom volt, Nicol pedig pár karcolással megúszta. Az agyrázkódásom miatt bent kellett maradnom, és egész estig Nicollal beszélgettem. Jason küldött egy virágot, de azt írta benne, hogy nem tud bejönni, mert Emily-t vigasztalja. Nicol késő este visszament pár cuccért a lakásomba. Sajnos mivel én Londonban lakom és jelenleg Swansea-ben vagyok, hosszú utazása lesz. Már lassan elmúlt éjféj, amikor hangokat hallottam. Meg vagyok ijedve, fogalmam sincs, hogy honnan jön és a mai nap után félek megnézni. Mintha valaki egy táblán húzná végig a körmét. Biztos csak egy faág kocogtatja az ablakot. Nem lehet. Valaki sikoltott. Egy kislány, és tudom is ki. Kirohanok az ajtón. Egy szőke, loknis hajú kislány áll ott. A ruhája cafatokban lógott, látszott hogy hosszú napon van túl. A kis kezecskéjén karcolt sebek, amiket valószínűleg egy penge okozott amit megmarkolt. A ruhája csupa vér, a haja össze-vissza állt. Félelmetesen emlékeztetett magamra. Amikor anya meghalt, arra a napra. Oda akartam rohanni hozzá, de Mel lépett ki mögűle és megijedtem.

- Ashley... – cümmögött.

- Mi van? Neked doha semmi nem jó. És őt miért bántod? Ártott ő neked? Nála még az is többet árthatott neked akit nem is ismertél. Akárki. De pont őt kell kiszúrnod. – kiabáltam. A végére sírás környékezett. – És én? Én mit ártottam neked?

- Nem segítettél.

- Mégis miben kellett volna?

- Emlékszel? Megmenthettél volna. Csak egy kis varázslat kellett volna.

- Te ezt nem értheted. Ahhoz a varázslathoz embert kellett volna ölnöm. Én nem vagyok képes embert ölni.

- Tudod mit? Még megteheted. Holnap éjfélig maradhatok az élők között, utána vissza kell mennem, de nem fogok. Most bebizonyíthatod, hogy nem kell bántsalak téged, és Emmát se. – bökött a fejével a kislány felé.

- Nem fogok megölni senkit, főleg nem a te kedvedért.

- Rendben. – mondta és egy kést vett elő. – Akkor elintézem én. Bár nem lesz ugyanaz a hatása, de mivel rokon, ezért az ő vére is megteszi. – elindult Emma felé és kétségbe estem, de aztán megláttam Emma tekintetében a rémületet Mel miatt és a bizalmat én felém. A szívem megszakadt. Nem lennék képes megölni senkit, így nem tudnám megmenteni Emmát.

- Oké, bármit megteszek! – kiáltottam még időben. Mégiscsak a kishúgom. Nem tudnám végignézni és hagyni hogy megöljék. – Bármit, csak hagyd őt békén!

Mel elvette a kést Em nyakától. – Rendben, de nem lesz egyszerű ára.

- Nem érdekel, csak engedd őt el és soha többet ne érj hozzá! Ne bántsd se tettekkel, se szavakkal, ne küldj rá senkit, csak lépj ki az életéből!

- Rendben, de cserébe meg kell ölnöd azt, akit én mondok. Csak egy embert, és ha sikerül a varázsige és itt maradhatok, akkor a te életedből is kiszállok.

A torkomban nagy gumó nőtt. Meg fogom próbálni, elvégre megéri. Nem? Nem. Nem érti meg. Ki vagyok én, hogy elvegyem másnak az életét? Mel megérezte a gondolataimat.

- Ne aggódj. Nem fogsz emlékezni semmire.

- Semmire?

- Semmire. Pontosabban. Szinte semmire. Ez a másik feltétel.

- Micsoda? – kérdeztem döbbenten.

- Ne játszd a szőke nőt, Ashley. Az emlékeidre. Minden varázsigére, minden bűbájra, minden ilyenre szükségem van, de sajnos ez együtt jár az emlékeiddel. De úgy fogom elvenni az emlékeidet, hogy magadra emlékezni fogsz. Nagyjából. – húzta el a száját. – És arra is, hogy mi történt veled. Az emberekre viszont... Egyikre se. Anyára se. Csak az emlék lesz meg, hogy te átéltél egy ilyet. Arra is fogsz emlékezni, hogy volt egy párod, Jason, de csak arra fogsz emlékezni, hogy jó volt vele. Hogy soha nem hagyott cserben. Bla-bla-bla. Szóval? Benne vagy? Az emlékeid, és egy kis gyilkosság, cserébe nem ölöm vagy öletem meg Emmát, és téged is békén hagylak. És látva a rémült képedet, még akár hajlandó vagyok Jasont és Emilyt is hagyni. – kis szünet. Nem tudok megszólalni. – Oké, rendben. Elisát is békén hagyom.

-És Nicolt?

Kicsit fura, gonosz mosolyt öltött, de beleegyezett. – Rendben, őt is békén hagyom. – forgatta a szemeit. - Szóval?

- Rendben. – egy könnycsepp futott végig az arcomon.

- Ígéred, hogy nemcselezel ki?

- Ígérem.

- A menet a következő lesz. Emma szépen elmegy a rendőrkapitányságra. Azt mondja majd, hogy nem tudja hol lakik, a nevére sem emlékszik. Addig elveszem az emlékeidet, és utána mondok neked egy időpontot, egy helyet, és akkor megölöd azt a személyt, aki ott lesz. Ha betatod az ígéreted, én is betartom az enyimet. Kezdhetjük?

Nem tudtam válaszolni. Csak bólogattam, és vártam mi következik...

37. fejezet

Amikor kinyitottuk az ajtót, egy kislányt láttunk magunk előtt tele sebekkel, amit egy kéz hagyott maga után. Emily sírt és amint meglátott minket, pánikrohamot kapott, de hamar megnyugodott, mert az anyja nem vett minket észre. Az előszobából egyből egy gardrób nyílt balra. Az előszobával szemben egyből a nappali nyílt, ott történt a múltkor, hogy Jason apja elkezdte fojtogatni az anyját és most is ott volt mindenki. Szerencsére Emily a gardróbbal szembeni falnál ült.

- Emily, gyere ide. – suttogtam neki.

- Kérlek Rose, mi értelme van ennek? Ő a kislányod. – kérlelte Jason MelRose-t.

- Én nem akarom őt bántani, mert mint mondtad, ő a kislányom. De olyan emberek vannak a közelébe, akiket ha élnék, nem engednék oda. – magyarázta Mel.

- Ezzel csak ártasz neki. Ő nem boldog így. – Jason mézes-mázos hangon szólt hozzá, hátha megpuhítja. Sikerült neki. Elkezdett sírni.

- Ez nem én vagyok. Én nem… Mi… Istenem. – borult térdre Mel.

- Nyugalom. – valami nagyon nem stimmelt a jelenettel. És igazam is volt. A következő pillanatban a ház valódi kinézete tárult elénk Nicollal, amin mind a ketten ledöbbentünk. A falak vérrel voltak borítva, a szőnyeg csupa vér, minden szanaszét szaggatva. Dulakodás jelei. Annyi vér volt, hogy azon reménykedtem, hogy ne egy emberé legyen, mert akkor az biztos, hogy belehalt. Senki nem volt itt, csak egy boszorkány vágyai voltak. Mel varázsereje lehet akkora, hogy képes legyen hamis valóságot elénk tárni. De a vége boldog volt. Jason vágyai megfertőzték.

- Jason kocsija nincs a garázsban, de mindenhol vér, és lábnyom van. – jelent meg Nicol.

- Itt az ideje felhívni Ricket, hogy nyomoztassa le a kocsi rendszámát.

- Naja… - tárcsáz, és felveszi. Lenyomozza, majd közli, hogy nem talál ilyen kocsit. Nic leteszi. – Nincs ilyen kocsi.

- Tudom, mindent hallottam. Akkor kövessük a véres keréknyomokat. – pillantottam meg az utat.

- Mi van? – kérdezte döbbenten Nic, és arra nézett, amerre én. Döbbent képet vágott, de hamar összekapta magát. Én sírógörcsöt akartam kapni, de nem tudtam sírni. Időm se volt, meg kell találnom őket. Nic látta, hogy nincs minden rendben, és megölelt.

- Megtaláljuk őket.

- Te vagy nekem az egyetlen, akivel nem vagyok egyedül. – mondtam neki, mire mosolygott.

- Na, húzzunk innen.

Beültünk a kocsiba, és elkezdtük követni a keréknyomokat. Hirtelen, egy szálloda mellett eltűntek a nyomok. Leparkoltunk és bementünk kajálni. Végig gondoltuk a dolgot. Elisa kocsija sem volt a garázsban. Kinéztünk az ablakon és lám, ott állt mind a két kocsi. Majd döbbenetemből egy dörrenés rántott vissza.

- Senki ne mozduljon, vagy lelövöm, egy hangot se! – kiáltotta a hang, egy kislányt szorongatva.

- Engedd el őt! – mondta egy másik az ajtón bejőve, és egy fegyvert fogott a nőre. Hirtelen visszaszállt belém az ész, ami Nicollal előbb megtörtént. Ő is a fegyverét fogta és a két személy között vacillált. A nő a fegyvert a férfi mellett álló, síró nőre szegezte, aki csak könyörgött, hogy hagyják abba. Odarohantam a kislányt tartó nőhöz, majd egy varázsige jutott az eszembe.

- Dolorem!! – kiabáltam és a gyertyák lánga erősebben kezdett égni, zöld színűen. A nő elejtette a fegyvert és a halántékához kapott. A szemem követte minden egyes mozdulatát. Kiáltásra nyitotta a száját, és egy hatalmas sikoly jött ki rajta majd vér bugyogott a szájából. Nicol kiabált, hogy hagyjam abba, de nem ment. Csak bámultam a fájdalomtól eltorzul arcot, ami hirtlelen kisimult. Eltűnt róla a fájdalom, és egyenesen a szemembe nézett dühtől fuldokolva.

- Ezt még megbánod. – fröcsögtek a szavak a szájából, és rémülten álltam előtte. Ha bárki egy méternél közelebb lépett hozzám, egyből fuldokolni kezdett. – Angustia! – kiáltotta.

Mintha szétestem volna darabokra. Mindenem fájt, csak kiabáltam és láttam körülöttem a rettegést az arcokon. Egyszercsak a földön voltam és csak Nicol hangját hallottam.

- Praesidio! – próbált védeni, de nem segített. Már éreztem, hogy közel a vég, mikor valaki felkiáltott, valaki, aki sötét mágiát használt.

- Acabi l'aire, quan es perd la consciència! – kiáltotta valaki a hátam mögött. A fájdalom enyhült, a vérem újra száguldozott az ereimben, a levegő a tüdőmbe áramlott, újra jól voltam. – Szerbusz Rosie! Rég láttalak drága barátosném.

- Lisa?! – döbbent le MelRose.

Sziassztok! Bya üzeni, hogy nagyon sajnálja de beteg, és nem tud írni nektek. :) Én kívánom neki, hogy nagyon gyorsan gyógyuljon meg, merrt nagyon aggódok érte ♥♥ :SS És a következő fejezet. Összesen ha jól emlékszem 40 fejezet lesz. x) enjoy!!

36. fejezet

Nicol valami frappánsabb összefüggésre számított.

- Ennyi? Egy monogram? – nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy a Himnuszt Stephenie Meyer írta.

- Kezdetnek nem rossz! De miért nem hívod föl a barátodat, és kéred meg, hogy küldjön át mindent, amit talál róla. – a barátod szót túlzott rajongással mondtam ki.

- Oké, de a te nővéred, úgy tudtam, hogy jó emberismerő vagy.

- Amikor megtudtam, hogy ő a nővérem nem tudtam azzal foglalkozni, hogy milyen, csak azzal, hogy már nem vagyok egyedül. – magyaráztam.

- Sosem voltál egyedül. – mondta megsértődve. Nicol mindig ott volt nekem, akkor is, amikor nagyon nem volt hangulata az én hisztijeimhez. Arrébb ment, hogy elintézzen egy telefont. Addig körbenéztem, de semmi érdekeset nem találtam.

- Oké, menjünk be az irodájába, addigra mindent össze tud szedni, mert nincs dolga. Egy óra köbö az út.

- Ne haragudj. Nem úgy értettem. – próbáltam bocsánatot kérni, de őt nem érdekelte.

- Tudom Ley! És igazad van, csak fáj. – fordult felém.

- Micsoda?

- Mindegy, hagyjuk. Induljunk.

Miközben félúton megálltunk tankolni és enni, valaki hívott.

- Jason az. Felvegyem? – kérdeztem Nictől.

- Szerintem igen, de hangosítsd ki. – mosolygott. Visszatért belé az élet, amit kiűztem belőle egy háromnegyed órával ezelőtt. Felvettem a telefont és idegesen beleszóltam.

- Mondd Jason!

- Szia Ley, hála az égnek. Figyelj. Tudom, hogy ez hülyeségnek fog hangzani, de ne menj a régi házatok közelébe.

- Tessék? –kérdeztük egyszerre Nicollal.

- Ki van veled? – kérdezte gyanakodva.

- Szia Jason, Nicol vagyok. – Nic soha nem bírta Jasont.

- Szóval hogy érted ezt? – tereltem vissza a témát az eredetire.

- Csak ne menjetek oda. – mondta idegesen, és hallottam Emily hangját, ahogy segítségért kiabál az apjának.

- Mi történt? – kérdeztem aggódva.

- Csak ne menj a ház közelébe. – mondta nekem, majd valaki másnak kezdett ordibálni. – Hagyd őt békén, már eleget bántottad. – Emily ott sírt a telefon közelében, majd egy gonosz kacaj és a vonal megszakadt.

- Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte Nicol.

- Arra, hogy az a kacaj ugyanolyan volt, mint MelRosé, amikor valakivel kitoltunk? Mert ha erre, akkor igen. – Nic csak bólintott, és az ellenkező irányba folytattuk az utunkat, mint kellett volna.

- Rick az, felveszem. – közölte Nic, és kihangosította.

- Hát, nem tudom, miért érdekel téged a múltja, de estig olvasgathatnád. Viszont már meghalt szülésben. Ha valami konkrétat keresel, akkor mondd, mert úgy egyszerűbb lenne kikeresni a sok dolog közül. Van itt betörés, testi erőszak, lopás, gyilkossági kísérlet, és paff, gyilkosság is van. Bűnrészesség…

- Oké, felfogtam. Egy konkrétum kellene. Mit tudsz a lányáról és annak az apjáról? – kérdezte Nic.

- Hát, ha megmondod a nevüket utánuk tudok keresni. – mondta Rick.

- Nem így értettem. Az ő aktájában van valami, hogy bántalmazta őket vagy ilyesmi.

- Nem, vagyis, a gyerek apja egy bizonyos Jason Summer, ő bántalmazta folyamatosan a kislányt, amíg az anya nem volt otthon. Ebben az az érdekes, hogy nem volt a rendőröknek bizonyítékuk a férfi ellen, de távolságtartási végzést adtak ki ellene.

- Ez miért érdekes? – kérdeztem.

- Ki az?

- Csak a barátnőm. Szóval miért érdekes ez? – tért vissza Nic.

- Mert Mr. Summernek makulátlan az előélete. Van egy folyamatban lévő válása, de makulátlan. Nem szoktunk úgy letartóztatni valakit, hogy nincs bizonyítékunk ellene, tárgyi bizonyíték, és makulátlan az előélete. Viszont annak, aki ellene tanúskodott, ennek a bizonyos MelRose-nak elég durva előélete van. Mégis neki hittek. A kislány nem volt hajlandó tanúskodni. Lehet, hogy beszélni kéne, a testvérével. Úgy látom, kettő van neki. Édesanyja meghalt. Édesapja rendőr. Vele élt 18 éves koráig, amikoris elszökött a barátjával Mexikóba, ott találták meg őket, de drogfüggő lett és nem akart hazamenni. Apja ekkor adta fel a jelvényét és a fegyverét, pedig elég híres apja van a rendőrök között.

- Ki az, Horatio Caine? – ráztam a fejem. – Egyébként én a húga vagyok.

- Akkor maga… pillanat. Megvan, akkor maga Ashley Marie Black? – kereste ki a nevemet a papírok közül.

- Igen.

A vonal megszakadt és a kocsi megállt. Nic megállította a kocsit Jasonék háza előtt, és kinyomta a telefont. Még gyorsan elköszönt, csak én nem figyeltem, mert a házat bámultam merev tekintettel.

- Oké, - a kezembe nyomott egy 9 milliméterest. – ha bármi lenne, tudod használni. Kész vagy? – természetesen nem voltam kész. Főleg nem arra, ami bent várt ránk.

35. fejezet

A nővérem lánya. Nem is tudtam, hogy van lánya. Mikor megérkeztek a többiek elvonultam a fürdőszobába feldolgozni a hallottakat. Jasonhöz odarohant a… kislánya és hozzábújt. Nézte, miközben én távolodok és rettegést láttam a szemében. Nem értettem az egészet. A fürdőszobában ülve nem sikerült kitisztítani a fejem és értelmezni az történteket.

- Elmegyek sétálni. – mondtam és indultam is. Emily háttal állt nekem és összerezzent a hangom hallatán és odarohant Jasonhöz majd mögé bújt. Az imént azzal vádolt, hogy olyan vagyok, mint az anyja. Ha olyan vagyok, akkor olyan vagyok, mint MelRose, vagyis olyan, mint a nővérem. És ismerve a nővéremet, nem értem miért nagydolog ez. Ezen gondolkodva megfordultam és másfelé vettem az irányt. Mikor megérkeztem a helyre, ahova indultam elfogott a rettegés. Már rég nem jártam a házba, ahol anyával, MelRosesal és anya barátjával éltünk. Furcsa mód, ez volt az a ház, ahol megölték anyámat és a barátját. Még soha nem meséltem el senkinek. A kulcsot a nyakamba hordtam mindig, mert ez a ház rejti a családom összes titkát, az olyanokat is amikről még nem tudok, és most ezért vagyok itt. Mindent meg akarok tudni a nővéremről. A kulcs még mindig illik a zárba, kinyitom az ajtót. A ház 15 éve üresen áll, magányosan. A tapéta le van szakadva, a falak átázva a lyukas tető miatt, de valamiért csodaszép a ház. Megrohamoztak az emlékek. A szép emlékek, amikor kiskoromban itt játszottam, veszekedtem anyával, Mel-lel játszottam, stb. A szemem könnybe lábadt, de erőt vettem magamon. Nem a sebek felszakítása miatt jöttem. Illetve de, csak nem ezeket a sebeket akartam felszakítani. Felmentem az emeletre, a nővérem szobájába, mikor egy fekete köd kezdett felém indulni.

- Tudod Nic, utálom, ha hívatlan vendég vagy. – mondtam a sötétségnek. Az érdekes az egész boszorkány-istennő dolognak, hogy azok az istenek, istennők lehetnek boszorkányok, akik az elemet képviselik. Az emberek teljes tévedésben élnek. Nem négy, hanem öt elem van. A víz, tűz, levegő, föld és a jég. Az emberek azt hiszik a négy elemről, hogy azok a jók. Ez részben igaz, de a jég, az a sötétség. Nicol.

- Én meg nem szeretem, ha ennek a háznak a közelébe jössz. – mondta immáron emberi alakban.

- Most okom van arra, hogy idejöttem. – mondtam. Az öt elem azért van, mert azok képviselik a tágabb elemeket. A föld eleme, vagyis én, a természetet, az újjászületést, az élőlényeket, gyógyítás, ezeket képviselem. A föld eleme az összes úgymond képességgel bír. És vannak azok, akiket képviselek. A szent állatok, akik az újjászületéssel bírnak. A gyógyítással furcsa mód a vámpírok, bár ezek mind kihaltak. Az egyetlen vagyok, értékes, fontos. Nicol az apja miatt olyan amilyen. Ő képviseli a jeget, a hideget, a sötétséget, a bánatot, dühöt, bosszút és minden hasonló dolgot. Ő az, aki mindegyiket tudja használni. Akár másokra erőszakolja az érzést, akár segít megakadályozni a rossz következményt. Ilyenek. Öten vagyunk a három boszorkány ellen. Ennyien kéne legyünk. De csak ketten vagyunk.

- És mi lenne az a nagy dolog? – kérdezte gúnyosan.

- Szerintem MelRose nem az, akinek hisszük.

- Ezt melyik filmből szedted? Vagy tegnap unatkoztál és valami argentin sorozatot néztél? – mosolygott.

- Igen, azt amelyikben a csaj játszik, aki majdnem ugyanúgy néz ki, mint te.

- De az nem én vagyok. Hányszor mondjam még el?

- Hát, ha nem te vagy minek bizonygatod. Én hiszek neked. – mosolyogtam gonoszan.

- Szóval. Miből gondolod, hogy ő nem is olyan kedves, meg rendes, mint amilyennek mutatta magát? – kérdezte Nic témát terelve.

- Hát, van egy lánya. A szülésbe halt bele, ami azt jelenti, hogy lehet tudni, hogy mibe halt bele. A kislánya azt mondta, amikor meg pofoztam Jasont, hogy olyan vagyok, mint az anyja és elkezdett sírni, majd elbújt Jason mögé. Szóval, ebből arra következtetek, hogy nem volt egy jó anya… - húztam el a szám.

- Igen…

- Oké, mit tudsz? – kérdeztem ingerülten. – Mert, hogy valamit tudsz, és nem mondod el nekem, az biztos.

Felsóhajtott. - Nem fogsz itt megtalálni semmit, az biztos. Sőt, ami ebben a házban volt valaha azt sem. Sehol.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem meglepetten.

- Úgy, hogy a drágalátos nővéred elégettetett mindent, ami itt volt egy fazonnal, aki tudta, hogy tarthat távol a háztól. – mondta sértődötten.

- Szóval egy boszorkány volt. – mondtam elgondolkozva, majd Nicre néztem. Felsóhajtottam. – És te tudod ki volt az.

- Igen, de ő nem azért tette, mert ilyen, hanem mert kényszerítették rá.

- Szóval olyan ember, akit szeretek. – gondolkoztam el.

- Mindegy, hogy ki tette, az a lényeg, hogy MelRose-nak miért jó így. Emlékszel még Rickre? – kérdezte.

- Rick Castle? – kérdeztem gúnyosan.

- Haha, nagyon vicces. Nem, Rick Newmanre, a rendőrre. – mosolygott.

- Hohohó, álljunk csak meg, ez egy olyan mosoly volt? – Nic elpirult.

- Igen, de ő talán tud segíteni. Utána nyomozhatnak Melissa Rosalie English-re. – olvasott egy papírfecnit. – Ezt kihagyták. Ilyen névvel én is átneveztetném magam.

- Várj csak, ezt a nevet láttam már.

- Ö, a nővéredet így hívják.

- Nem, nem, nem. Emilynél kutakodtam egy kicsit, amíg ”feldolgoztam”, hogy kihagytam egy hónapot, hogy Jasonnek lánya van…

- A lényeget! – sürgetett Nicol.

- Ott az egyik deszka alatt volt egy csomó boríték, ami Rose-tól volt címezve Lisának.

- És ez mért nagy cucc? Több tucatnyi Rose él a világon.

- Igen, de az egyik képen két kislány állt. Az egyik monogram az volt, hogy M.R.E.

34. fejezet

Reggel nagyon nehezen keltem ki az ágyból. Legszívesebben egész nap feküdtem volna, olyan érzésem volt, mintha egy nagyon mély álomból kelnék. Jason már nem feküdt mellettem, gondolom lement reggelit készíteni. Felültem és szörnyű fájdalom nyilallt a hasamba. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és lecaplattam a földszintre a konyhába, és leültem. Jól sejtettem, Jason a konyhában volt és reggelit csinált Elisabeth-tel.

- Jó reggelt mindenkinek! – mondtam lelkesen. – Van egy fájdalomcsillapító a közelben?

- Valami fáj? – rohant oda hozzám Jason.

- Hát, a hasam. Az fáj egy kicsit. De éhen halok, lehet hogy ezért van. – mondtam csillogó szemekkel, mikor megláttam a palacsintát.

- Ööö… Ley, azért fáj a hasad, mert meglőttek. Most jöttél ki a kórházból. – mondta Jason és az anyjához fordult. – Lehet, hogy rosszabbodott az amnéziája? – suttogta Elisának. Újonnan megtetszett az Elisa becenév, és Jason anyukájának is tetszik, szóval egy ideje így hívom. Na jó, nem olyan régóta, de…

- Milyen amnézia? Mindenre emlékszem… Illetve… Így jobban belegondolva az utolsó emlékem, hogy elsötétedett minden. És most felébredtem. Mintha Csipkerózsika lettem volna. Úgy érzem magam. Mintha egy éve aludnék. – mondtam és elkezdtem falni a palacsintát. Egy kislány álmosan, kócos hajjal lejött a lépcsőn. Mikor meglátott odarohant hozzám és megölelt.

- Hát visszajöttél! – kiáltotta.

- Öhm, ezt hogy érted? – kérdeztem az idegen kislánytól.

- Ley, Ley, Ley, Ley…

- Öhm, abbahagyhatnád a nevem koptatását. – mondtam zavartan mosolyogva.

- Ley, nem ismered meg? – kérdezte Jason.

- Öhm, nem. Nem is tudnám megismerni, mer még soha nem láttam. – mondtam, majd a kislányhoz fordultam. – Hogy hívnak kislány?

A kislány Jasonre nézett. Jason bólintott és újra felém fordult.

– Emily-nek. – mondta.

- És ki vagy te, Emily? – kérdeztem gügyögve, pedig már 6 éves biztos volt.

- Ő a lányom. Tényleg nem emlékszel? – hallottam meg Jason frappáns válaszát. Felé fordultam és éreztem, hogy dühkitörés közeledik.

- Hogy ki ő? – kérdeztem és odaléptem Jason elé. Közvetlen elé.

- A lányom. – mondta és csattant a pofon.

- A lányod? – kérdeztem idegesen.

- Gyere Emily, menjünk el vásárolni. – mondta Elisa, és elhúzta a kislányt, aki sírt. Eszembe jutott, hogy amikor anyukámnak volt egy barátja, és az megpofozta őt, az rettenetesen fájt nekem, és onnantól kezdve utáltam őt. Ő is valami ilyesmiért ütötte meg anyámat, azért mert nem szólt rólam. Én végig azon rettegtem, hogy mennyire fájhat neki lelkileg és fizikailag egyaránt.

- Emily, ne haragudj! – mondtam a kislánynak.

- Tegnap rendes voltál. Elhittem, hogy barátok lehetünk. De ma… olyan vagy mint anya! – sírta.

- Emily, nem lesz gond. – mondta Jason.

- Azért mi elmegyünk vásárolni és a fiatalok addig megbeszélik a dolgokat. – mondta Elisa és elmentek a kislánnyal. Én egyből letámadtam Jasont.

- Mégis hogy gondoltad, hogy nem szólsz róla? – kérdeztem felháborodottan.

- Hát, ezt a pofont azért nem így kellett volna elintézned. – mondta Jason is szintén felháborodva.

- Ezt hogy érted? Nem szólsz róla, legalább, kettesben lehettünk volna, amikor elmondod. – mondtam. – Akkor nem látta volna a pofont.

- Szóltam már. És akkor kettesben voltunk. Vártam, hogy így reagálj, de nem tetted. És, most, próbálod rám kenni.

- Tessék? – kérdeztem értetlenül.

- 3 napja. A kórházban. Mondtam. És tegnap este találkoztatok. És kiderült, hogy a nővéred lánya.

- Hogy mi van? Ő meghalt és nem lehet tudni, hogy miben. – mondtam értetlenül.

- Semmire sem emlékszel?

- De, mindenre. – mondtam és megpillantottam a naptárat. – Az előző… hónapra nem emlékszem. Mi történt?

Jason mindent elmesélt, és mire végzett pont megérkeztek Elisáék, így nem tudtam reagálni a hallottakra.

33. fejezet

Elég fura volt Jason és az anyja reakciója. De nem akadályozták meg, szóval itt ülök, egy buszmegállóban és egy öreg nénivel beszélgetek. Mint a Forrest Gumpban, csak most ő kérdezget az életemből.

- Miért sír, kislány? – kérdezte. Ez vicces. Kislánynak hív, de magáz. Ha én azt elmesélném neki. Szerencsére a kérdésére nem kellett válaszolnom, mert megérkezett a buszom. Habár, igazság szerint nem vártam semmilyen buszra, de ha már itt van, akkor jó ez is. Felszálltam. Nem volt senki a buszon, csak néhány részeg ember. Ha tudtam volna repültem volna, állni se mertem, nemhogy leülni. Most nem tudom, mi lenne a legjobb. Illetve, de. Meghalni. Jó lenne minden gondnak így véget vetni, de az öngyilkosságot mindig is elítéltem. Senkinek sincs olyan rossz élete, hogy megfossza azt magától és senki sem lát a jövőbe, hogy tudja, érdemes-e még élnie. Egy hang felébresztett a gondolkodásból.

- Hölgyem, sajnálom, de ez a végállomás. – mondta a buszvezető sajnálkozva. Bólogattam, leszálltam és visszaültem a néni mellé.

- Tudja, elnézését kérem, ha untatom. – mondta a néni.

- Jaj, dehogy. Én sajnálom, hogy bunkó voltam. – szabadkoztam.

- Mi a probléma? Családi? Barátok? Férfiak? – kérdezte aranyosan.

- Férfiak… És jómagam. – sóhajtottam.

- Ó, ne aggódjon. Elmúlik. De ha az ember szerelmes, nem szabad feladnia azt. Ha valakit szeret az ember, akkor nem szabad elfutnia előle. Főleg nem, ha tudja, hogy viszont szeretik. Az egy kincs. Meg kell becsülni. – mosolygott. Eszembe jutott Jason. Valami szomorúság volt a szemében, amikor eljöttem, de nem foglalkozott vele. Talán csak tettette. – Tőle jössz igaz?

- Igen.

- Akkor ne vesztegesd az időd, rohanj hozzá és mondd meg neki, hogy szereted. És ha azért vagy itt, mert megbántott, akkor ezt is mondd el. De ne hagyd elveszni a szerelmet, mert nagyon nehéz találni olyat, aki szívből szeret. És akit te is szeretsz. – tanácsolta.

- Akkor, ha megbocsájt, lenne egy elintézendő dolgom. – mondtam. – Áh nem, hogy is gondolhatom. Ő nem is szeret. Vagyis, eddig szeretett, de ma… Csak úgy hagyta, hogy eljöjjek, ráadásul az amnéziám… Lehet, hogy ezért szeretett ki belőlem, mert agyilag nem vagyok ép. Lehet, hogy ezért hagyta, hogy elmenjek, mert nem lett volna szíve elküldeni. – sírtam.

- Ley, én szeretlek és nem az amnéziád miatt hagytalak elmenni. Hanem mert egy idióta vagyok. – mondta a hátam mögött Jason. Megfordultam és láttam az elemlámpát a kezében. Mintha keresni indult volna. Engem. Mondjuk nem a legközelebbi buszmegállóba ültem, hanem mint kiderült, egészen a végállomásra sétáltam el.

- Jason… Én… Megértelek, hogy nem akarod, hogy rontsam a levegőt. Megértelek, ha a lányod miatt nem akarod velem ezt. Én megértem, hogy ő fontosabb, mint én. – a lányod szót meglepően nehezen tudtam kimondani.

- Ley, hm… - nehezen találta a szavakat. – Én tényleg Lily miatt hagytalak elmenni. Láttam, hogy nagyon nem szeret és gondoltam, ha elmész mindkettőtöknek jó lesz. Ő a lányom, de… te meg az, akibe szerelmes vagyok. Nagyon. – küszködött a szavakkal.

- Akkor minek jöttél utánam? – kérdeztem. – Felhívhattál volna, és úgy is elmondhattad volna. Megbeszélhettük volna, hogy találkozunk egy héten egyszer és kész. – mondtam ingerülten.

- Lily-nek köszönd, hogy itt vagyok. Mikor elmentél lejött, és megkérdezte, hogy hol vannak a cuccaid. Mondtam neki, hogy elmentél, és meglepően reagált. Elkezdett sírni, és azt mondta, hogy végre találtam egy értelmes lányt, akivel képes lenne együtt élni, és talán még szeretné is. Ez neked semmit se mond, de ez nagyon nagydolog az ő részéről. Azóta nem szerette egy barátnőmet se, amióta megszületett. Nem tudom mit mondtál neki, de elhitte neked, hogy nem akarsz a pótanyja lenni, csak a barátja, vagy éppen amire szüksége van. Csak az anyukája nem. Ő hitt neked, ami nagydolog. Azt mondta, hogy sürgősen hozzalak vissza. – monda Jason.

- És csak miatta akarsz vissza hívni? – kérdezte sértődötten.

- Nem. Azért is, mert szeretlek. – mondta, mire felálltam, és kezdtem összeszedni a bőröndömet a földről. – Visszajönnél és maradnál, amíg meg nem oldódnak a dolgok? – kérdezte.

- Hát, egy próbát megér. – mosolyogtam kelletlenül. Jason odajött, és megcsókolt.

- Na látja, kislány. Mondtam, hogy a szerelmet becsülje meg. Be fog ez válni magának, kedves ez a fiatalember. – kacsintott a néni.

Az út, amíg visszaértünk a házig némán telt. Így, hogy figyeltem az időt, és nem tombolt bennem az adrenalin, feltűnt, hogy háromnegyed órára voltam. Amikor megérkeztünk mindenki aludt. Felmentünk Jason szobájába és ledobtam a bőröndöt. Elmentem lezuhanyozni, és Jason bejött. Bejött a zuhany alá és szó szerint letepert. És én élveztem.

32. fejezet

Jason és az anyukája egymásra nézett.

- H-hogy mit mondtál, drágám? – kérdezte a nő dadogva.

- Hogy ő a nővérem lánya. Lily. – mondtam értetlenül.

- Hogy hívták a nővéredet? – kérdezte Jason elkerekedett szemekkel.

- Miért érdekel? – kérdeztem.

- A nővéredet, Melissa Rose-nak hívták? Igen?

- Igen, de miért fontos ez? – kérdeztem. Már semmit se értettem.

- Jason hagyd, majd elmondod neki később. Nem tenne jót egy ilyen csavar. – suttogta Jason anyja Jason fülébe.

- Ezt nem értem. – kezdtem kétségbe esni.

- Majd, ha visszatértek az emlékeid, elmagyarázzuk rendesen. – mosolygott a nő, Jason anyja.

Felmentünk, lepakoltunk, és Lily végig csúnyán nézett rám.

- Te most az apukám barátnője vagy? – kérdezte az ajtóból.

- Igen, és én Ashley vagyok, de a barátaim Ley-nek szólítanak. – mondtam neki kedvesen.

- Szóval Ashley. Apukám engem szeret, és nem fogod tudni csak úgy elvenni tőlem. – mondta fenyegetően.

- Nem szeretném elvenni tőled. – mondtam.

- Akkor a pótanyukám szeretnél lenni, hogy elküldhess egy bentlakásos iskolába, amíg te és apa boldogan éltek én meg szenvedek. – egyre indulatosabban mondta.

- Nem. Tudod, a szülőket nem lehet pótolni. Csak helyettesíteni, például a barátokkal. Én a barátod szeretnék lenni. – mondtam, mire úgy láttam, hogy kicsit megbékélt. Elment az ajtóból és vacsoraidőnél szólt.

- Tudod,még senki sem hitte el nekem, hogy az embereket, akiket elveszítettünk nem lehet pótolni, csak helyettesíteni. Mindenki azt mondta, hogy ugyanaz a kettő, vagy azt, hogy ők meghaltak, semmit nem tudunk tenni ezzel. Te vagy az egyetlen, aki hisz nekem, és aki magától mondta ezt. Még nem vagy a barátom, de szeretném, ha az lennél. Amikor eljön az ideje. – mondta és megölelt. Nagyon aranyos gyerek, és nem tudom hol lehetett eddig, mert Jason végig… velem volt. Lehet, hogy ezért hiszi azt, hogy el akarom tőle venni.

Egész nap pakolásztam. Jason az anyukájával lent beszélgetett. Akár meg is halhattam volna, nem tűnt volna fel nekik, csak Lily-nek, mert végig az ajtóban állt és nézett, bár szerintem ő még örült is volna neki. Nem tudom, mi baja lehet. Lementem, leültem az asztalhoz, és vártam… nem is tudom, talán a csodát, az emlékeimet, egy tapsot, hogy valaki megszólaljon, vagy sorolhatnám mik a lehetséges válaszok, de nem tudom mire vártam. Jason anyja, akinek még a nevét sem tudom lerakott egy tepsit az asztalra sült hússal és mellé egy kis töltött krumplit, ami gombás volt, úgyhogy nem ettem belőle. A húson is volt gomba, szóval azt is kényesen ettem meg.

- Nem ízlik? – kérdezte aggódva a nő. Nem ízlett, mert gomba volt benne, de biztos finom lenne, ha nem lennék finnyás. Ha jó emlékszem Jason anyja jól főz. És eszembe jutott a neve. Elisabeth. Szép név meg kell hagyni.

- De, nagyon finom. – erőltettem egy mosolyt az arcomra. A vacsorát úgy kezdtük, hogy ”Ley, remélem ízlik, miattad csináltam ilyen sokat.”

- Anya, Ley nem szereti a gombát. – mondta Jason. A francba. Most azt hiszi, hogy nem vagyok őszinte. Soha nem szerettem bevágódni a pasijaim szüleinél. Már közeledett a vacsora vége, és még mindig senki sem szólt hozzám. Megsimogattam Jason combját az asztal alatt, amit az emlékeimben szeretett, de most ellökte a kezem, amivel kicsit megbántott.

- Most mi a baj? Velem van? Baj, hogy itt vagyok? Haza tudok menni. Ott van… a barátnőm, aki biztos figyel rám, ha ezért nem akartok elküldeni. – álltam fel. A válasz a némaság volt. Hát jó, én is tudok így játszani. Elindultam felfele, mire Jason megállított.

- Mit akarsz tenni? – kérdezte.

- Semmi közöd hozzá. – mondtam és tovább mentem. Igazából nem volt tervem, de mikor beértem a szobába, ami Jason szobája, magamra zártam az ajtót és sírni kezdtem. Nem tudnék hazamenni, mert nem tudom hol lakok. Nem emlékszem. Mikor megláttam, hogy még nincs kipakolva a bőröndömből, támadt egy ötletem. Hogy jó ötlet volt-e, vagy hülyeség azt nem akartam eldönteni.

Úgy döntöttem hogy lesz neve a történetnek, méghozzá az, hogy A múlt hatalma. Azért lett ez acíme, mert Ashley a múltja miatt olyan amilyen. Az ősök, a gyilkosságok... Ezek miatt. És Jason múltja is Jason motíválója. Remélem tetszik :)

31. fejezet

- Szóval hallottad… - mondta Jason és elhúzta a száját. – Nem szégyenletes. Én szeretlek, és tudom, hogy te is. Különben nem akadtál volna ki azon, hogy nem emlékszel rám.

- Azt mondta az orvos, hogy egy érzés, egy hely hozhatja vissza az emlékeimet. – gondolkodtam el. Tényleg nem vagyok nimfomániás, de minden emlékemnek, vagyis inkább a legnagyobb részének köze van a szexhez. Amikor anyám meghalt megerőszakoltak. Aztán Emmát úgy találtuk meg, hogy rámásztam részegen Gregory-ra, aki megsajnált és befogadott minket estére MelRose-sal. Aztán ugye minden pasimmal legalább egyszer lefeküdtem. Hirtelen egy nagyon R.J. Berger-es ötlet pattant ki a fejemből. – Jason? Nincs kedved ideülni mellém? – kérdeztem huncutul. Ideült mellém, és én lekaptam, de ő eltolt magától.

- Mit csinálsz? – kérdezte felháborodottan.

- Öhm, megcsókoltalak. – mondtam értetlenül, pedig tudtam mi a baja. És mindjárt hangot is ad neki.

- Nem. Te letámadtál, ami után nálad a szex következik. Ez egy kórház, nem egy bordélyház. – mondta idegesen.

- Bla-bla-bla. – mondtam mosolyogva.

- Rád sem ismerek. Lehet, hogy az amnéziával önmagadat is elvesztetted? Vagy ez az igazi éned? – dobálta a telefonját. Én meg majdnem sírtam. – A francba Ley.

- Most mi bajod? – néztem rá könnyes szemekkel. Jason odajött, leült az ágyra, és a két keze közé vette az arcom.

- Ley. Én szeretlek, és bármikor hagynám neked, de nem most és nem ma. És addig nem, amíg meg nem gyógyulsz.

- De ez segíthet emlékezni. Az anyukámra sem emlékszem. – kezdtem hisztérikusan.

- Ley, tudom, hogy nem a megfelelő alkalom, de fontos dolgot kell… bevallanom neked. – lesütötte a szemét. Valami olyat akar mondani, ami nekem valószínűleg nem fog tetszeni. – Majd be szeretnék mutatni neked egy kislányt, de előtte szólni szerettem volna. Nem szeretném, hogy meglepődj azon, ahogy bemutatnám neked. Mert elég érzékeny a barátnőimre.

- Ezt nem értem. Miért kell bemutatnod ezt a… lányt? Miatta akarsz majd elhagyni, vagy úristen. Amíg eszméletlen voltam, addig vele szexeltél? Vagy, nee… Ő a másik feleséged? Bigámiás vagy? – szörnyülködtem, elvégre nem igazán ismerem őt. Köszi amnézia.

- Nem, Ley, ő a kislányom. – mondta és várta a reakciómat. Hát valami dühkitörés félére számított, olyanra, mint amikor elmondta, hogy Lisa a felesége.

- Tessék? – kérdeztem nyugodtan, mert még nem fogtam fel a szavait.

- Van egy 6 éves kislányom. Igen, mielőtt megkérdeznéd, 17 éves voltam, amikor született. Emily-nek hívják. Az édesanyja meghalt a szülés közben. Ő… 21 éves volt ekkor. – itt megállt, mert jött a várva várt reakcióm. Nem bírtam ki.

- Tessék? Te teherbe ejtettél egy 20 éves lányt? És… Te nem is szeretsz engem. Én csak egy pótlék vagyok. –láttam a fején, hogy ledöbbent azon, hogy erre jutottam.

- Miért ne szeretnélek? Miért lennél pótlék? Ez a női logika, vagy más nők sem lennének képesek erre a következtetésre jutni. Ne haragudj, Ley, elmondanád, hogy hogy lyukadtál ki ehhez?

- Hát, először is ne kritizáld a logikámat. Aztán, meg ha meghalt az anyukája és te szeretted, akkor ha valakit szeretsz és úgy hal meg, akkor nem tudsz túljutni rajta. Az a szeretet megmarad. És én csak a pótlék vagyok. – kezdtem volna, de Jason közbevágott.

- Ley, inkább hagyjuk, majd megbeszéljük, ha kiengedtek. Azt mondta az orvos, hogy ha nincs semmi gond, akkor holnap kijöhetsz. Tud a boszorkányokról, szóval adott neked lamilus accusa-t, a gyógynövényt, hogy hamarabb gyógyulj. De gondolom, ismered ezt a növényt. – mosolygott.

- Nem tudok rád haragudni. Nem tudom miért. Mindig ilyen vagyok veled? – kérdeztem mézes-mázosan.

- Igen, és most már adsz egy csókot? – kérdezte és odahajolt hozzám.

- Már adtam, elégedj meg azzal, mert haragszom rád. – mondtam sértődötten.

Este semmi izgalmas nem történt. Jason mindenáron meg akart csókolni, de nem hagytam neki, pedig istenem, de vágytam rá! Jason végig ott ült mellettem, és mikor elaludt nekem nem sikerült. Horkolt. Reggel nem volt semmi gond, szóval hazamehettem. Jason mellett a kocsiban elég nyomasztó volt.

- Mikor hazaérünk… ott lesz Emily is. Szeretnélek bemutatni neki. Nem azért, hogy nesze itt egy pótlék, hanem mert szeretlek, és szeretném, ha az életem része maradnál. És ezzel együtt jár az, hogy Emily életének is a része vagy. – mondta, olyan aranyos volt. Nem tudtam tovább haragudni rá.

- Rendben, de el kell mondanod, hogy miért voltam kórházban?

- Mert meglőttek… Nem emlékszel erre se? – kérdezte.

- Nem. De ki lőtt meg? – kérdeztem csodálkozva. Semmire nem emlékeztem. Jason nem akart felelni. – Jason, ki volt az? Tudom, hogy tudod.

- Az apám, de lecsukták. – mondta, és elég szomorú fejet vágott.

- Oh, sajnálom! – mondtam, mire Jason ideges lett.

- Sajnálod? Te? Mert? Semmit nem csináltál. Az az idióta seggfej volt az. Te semmiről nem tehetsz. – mondta, miközben leparkolt. Egy nő, aki mellékesen nagyon ismerős volt, megölelt és egy kislány volt mellette. Akit most látok először, de tudom, hogy ki.

- Szia drágám. – mondta a nő, miközben a kislánnyal szemeztem.

- Jó napot! Ismerjük egymást? – kérdeztem.

- Oh, anya, Ley-nek… amnéziája van. De ő már tud róla. Ley ő itt…

- Lily – vágtam közbe.

- Igen, honnan tudod? Ismered? – kérdezte Jason.

- Ő a nővérem lánya. Lily, illetve mindig így hívta, a teljes nevét nem tudom. Még soha nem láttam, de tudom, hogy ő az.

Hát ne haragudjatok, de nem tudtam jobbat írni. Szégyenletes lett ez a fejezet. Sajnálom, azért remélem tetszik:))

30. fejezet

Most ledöbbentem, amit jelzett a kiesett villa a kezemből.

- Te melyik Jason vagy? Az a pedofil Jason, aki a kezemet simogatta reggel? Akit nem ismerek? Vagy melyik Jason vagy? – visszatért az értelmetlenség a mondataimba.

- Jason, a barátod. – mondta, mint… mint egy kisbabának. Talán tényleg visszafejlődöm?

- Az nem lehet. Jason a barátom nem így néz ki, hanem… Hanem… - Úristen, nem tudom hogy néz ki Jason! Próbáltam felidézni az emlékeket, hátha megjelenik, de az ő helyén valami furcsa folt volt. Minden emlékemben egy folt volt Jason! Sírni kezdtem. – Nem tudom, hogy néz ki Jason!

- Nyugodj meg! Én vagyok az. Ezért vagyok itt! – ölelt meg… Jason. Olyan furcsa, hogy ő Jason, de meg se ismerem. De mivan ha nem is ő az? Ha csak be akarja adni nekem.

- Honnan tudhatnám, hogy tényleg te vagy Jason és nem csak kihasználod a helyzetet? – kérdeztem hüppögve.

- Elmondjak egy titkot? – kérdezte, mire bólogattam. Közelebb hajolt és elkezdett a fülembe suttogni. – Te. Vagy. A. Természet… - gyorsan a szájára tapasztottam a kezem.

- Oké, hiszek neked. – mondtam gyorsan. Elvettem a kezem a szájáról, és mosolygott.

- Adhatok egy csókot? Vagy megölelhetlek végre? Tudod, már egy ideje egyiket sem csinálhattam. Ráadásul végre megfoghattam a kezed, erre te az első adandó alkalommal leütsz. Ennyire rosszul bánok veled? – gúnyolódott, majd közeledni kezdett a feje. Nem vagyok felkészülve erre. Elhúztam a fejem a csókja elől, pedig milyen gyönyörű a szája, és ha tényleg ő Jason, akkor jól is csókol. – Mi a baj?

- Csak… én nem tudom, hogy ki vagy. Mármint hiszek neked, hogy Jason, de… olyan mintha idegen lennél. – mondtam szégyenkezve.

- Oké, akkor szeretnéd, hogy békén hagyjalak, vagy… menjek el? Esetleg valami egyéb? Leütnél még egyszer? – immáron meg volt sértődve. Olyan volt, mint egy kisfiú, akit ok nélkül leszidnak. Felállt.

- Ne menj el. – sóvárogtam. Valahogy nem bírtam volna végignézni, hogy elmegy, és nem látom egy darabig. Vagy talán soha többet. Visszaült és sóhajtott egyet. Meg akartam ölelni, a testem vágyott rá. Hozzábújtam, mint egy kismacska. Elmosolyodott. Ismerős volt ez a kisfiús mosoly.

- Ley, mit szeretnél? – kérdezte édesen.

- Téged. Nem tudom miért, de nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt velem. Kérlek. – könyörögtem. – Menjünk fel a szobába. – hirtelen rám tört valami kényszer, hogy megismerjem. Persze Ley, megismerni akarod mi? Csak ketten egy szobába, de te biztos arra vágysz, hogy megismerd. Hát igen, kivételesen nem a szexre vágytam. Kivételesen. Ez vicces, nem is vagyok nimfomániás.

Visszavittem a tálcát a konyhára, és elindultunk felfele. Útközben az orvosom megállított.

- Látom megtalálta a zsák a foltját. – mosolygott.

- Hát, igen… Azt hiszem. – mondtam bizonytalanul Jasont nézve.

- Jason, beszélhetnék magával? Négy szem közt. – mondta erősen megnyomva a négy szemet. Elvonultak, de mindent hallottam. Azt hittem, hogy olyanokról lesz szó, hogy sikerült átverni, elhiszi, hogy te vagy Jason, meg ilyenek, ehelyett… Hát rám nézve sokkal rosszabbakat hallottam.

- Remélem nem mondta el neki, hogy amnéziája van. – mondta az orvos.

- Nem dehogy, fiatal vagyok és nem hülye, doki. Jut eszembe, meddig marad ez így? Elég rossz, hogy idegenként tekint rám. – húzta el a száját Jason. Azt én is tudom a műtéti segédes múltamnak hála, hogy az amnéziás beteggel, akinek van segítsen, nem szabad tudatni, hogy amnéziás, mert hiszti rohamot kaphat, öngyilkos lehet, stb..

- A mostani vizsgálatok nem hoztak jó eredményeket.

- Ezt hogy érti? – kérdezte Jason… mint egy hülyegyerek. A hangsúlya és a helyzet is ilyen volt. Hülye. Mi az, hogy amnéziám van? Mármint, tudom, hogy mit jelent, de miért van nekem olyan? Egyáltalán… Na ez jó, még arra sem emlékszem, hogy minek vagyok itt a kórházban.

- Előfordulhat, hogy maradandó lesz az amnéziája, amíg egy olyan helyzet, vagy érzése nem lesz, amihez az emlékei kapcsolódnak. – ezt nem értettem.

- Ezt nem értem. – Látom Jason se.

- Például… Ms. Black-nek a legtöbb emléke… mondjuk a síráshoz kapcsolódik, vagy egy helyszínhez, akkor meg kell siratni, vagy el kell vinni arra a helyre. Érti? – magyarázta az orvos.

- Igen. – így már én is értettem. Még megbeszéltek pár jelentéktelen dolgot. Hogy érzem magát, Jason hogy érzi magát az ütés után… stb. Jasonnel elindultunk a kórtermem felé, és én elég bágyadt voltam. Beértünk a kórterembe, és szomorúan lefeküdtem.

- Mi a baj Ley? – kérdezte aggódva Jason.

- Amnéziás vagyok. Aminek örülnöm kéne, mert nem az én hibám, hogy elfelejtettelek. De olyan szégyenletes. – szomorkodtam.

Hirtelen megszállt az ihlet, és nem bírtam várni, megírtam az újabb fejezetet. Remélem tetszik. Egy kis spoiler.xd  : visszatér a régi, megszokott szemszök, ASHLEYé. Vagyis Ashley nem halt meg. Más gondja vannak . Remélem tetszik, és folyamatosan olvasátok és izguljátok végig a két történetet. :)

29. fejezet

Ashley

Jézus, ki lehet ez? Itt ült az ágyam mellet, fogta a kezem. Pedofil? Valahol itt kell lennie a nővérhívó gombnak. Áh, megvan.

- Valami gond van? – kérdezte a hang. Gondolom egy nővér. Valószínű. Istenem, mintha elmebeteg lennék.

- Egy férfi itt ült az ágyam mellett és fogta a kezemet. Leütöttem, és most nincs magánál. Nem ismerem. Lehet, hogy pedofil. Ideküldene egy biztonsági őrt? – Jézus. Elég lett volna annyi, hogy küldjön egy őrt. Minek meséltem el?

- Öhm… persze, máris küldöm. – mondta, majd két perc múlva egy őr jelent meg.

- Miért hívott, kisasszony? – kérdezte a szexi pasi. Ó, nem. Nekem van pasim. Jason. Vajon miért nincs itt? Biztos tudja, hogy kórházban vagyok. És tudom, hogy itt volt pár nappal ezelőtt. Nem hagyna itt csak úgy. Vajon most eszik, vagy mit csinál? Remélem nincs semmi baja.

- Nem mesélte el a nővér? – nemet intett a fejével. – Hát felkeltem és ez a pasi ült mellettem, illetve aludt és a kezemet fogta. Nem ismerem őt, és megijedtem és leütöttem. Lehet, hogy pedofil. – mondtam, mint egy buta szőke nő. Miért nem tudok rendesen beszélni?

- Nyugodjon meg, kisasszony. Ki kísérem a férfit, és idehívom az orvosát. Már nagyon várta, hogy felébredjen. – mondta, kivitte a pasit, aki idő közben kezdett magához térni. Kicsivel később az orvosom lépet be, egy megkönnyebbült mosollyal az arcán amint meglátott.

- Hogy van Ms. Black? – kérdezte izgatottan.

- Jól, kicsit furán áll a hajam, meg jól esne egy forró fürdő, de nagyon jól. Jason, a barátom felszívódott. – meséltem. Szintén úgy, mintha valami buta szőke nő lennék. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem tudok rendesen beszélni. Mintha a szám nem lenne összekötve azzal, amit gondolok, és ki akarok mondani. Mintha miközben a számhoz jut az, amit mondani akarok, átalakul, hogy ki tudjam mondani. Mintha a szókincsem kisebb lenne.  Mintha azok a szavak, amikre tudok gondolni, azokat képtelen lennék kimondani. Megvan. Olyan mintha egy kisbaba lennék. Képtelen vagyok úgy kimondani a dolgokat, ahogy azokat szeretném. Jézusom, visszafejlődök! Pár könnycsepp gurult végig az arcomon.

- Valami gond van? – kérdezte aggódva az orvos.

- Miért nem tudok rendesen beszélni? – sírtam. Az orvos értette, hogy mire gondolok.

- Mert az agya sokkos állapotba került, és egyelőre nem tud helyreállni, mert a teste… a teste egy másik problémát próbál orvosolni és nincs ereje visszaállítani az agyát normálállapotba. Nem kell megijedni, nem marad ez így, ez teljesen normális. Hol van a barátja, Mr. Summer? Ő már tudja, hogy jól van? – magyarázta, és tudtam, hogy kicsit számára primitíven lett elmondva, hogy megértsem, és ne ijedjek meg jobban. Kicsit meg is nyugodtam.

- Na, látja, őt nem tudom, hol van. Talán elment eszik. – egyre idegesítőbb… - de ne kérdezz többt, nem beszélek. – mondtam sértődötten. Nagyon idegesítő, hogy tudom, hogy helytelen a mondat, de képtelen vagyok helyesen kimondani.

- És minek kellett a biztonsági őr? – kérdezte aggódva.

- Fuuh, még egyszer el kell mesélnem? Na, egye-fene. Itt ült mellettem, az ágyam mellett és a feje is az ágyon volt, és a kezemet fogta és én nem ismertem őt, és sikítottam és leütöttem. Azt hittem pedofil. – mondtam. Minél többször meséltem el annál több részletet sikerült kimondani, de a nnál értelmetlenebbül.

- Pedofil? Ms. Black. A pedofilok a kislányokra vadásznak. Maga közel sem mondható kislánynak. És biztos, hogy nem ismerte az a férfit? – kérdezte. Éreztem, hogy valami nem akar elmondani. Vajon mit? Fogalmam sincs. Még tippem sincs. Megcsörrent a doktor csipogója. – Sajnálom, de mennem kell. Pihenjen le, és ebédidőben menjen le az ebédlőbe. És ne aggódjon, nem engedünk pedofilokat a közelébe. – nem azt ígérte meg, hogy azt a pasit nem engedi a közelembe, hanem, hogy pedofilokat nem. Valószínűleg nem pedofil, de szerintem több van a dolog mögött. Mindegy, valószínűleg majd megtudom. Volt egy ilyen érzésem. Visszafeküdtem az ágyba, mert hirtelen rám tört a fáradtság. Elaludtam, de 2 óra múlva egy nővér keltett, hogy ebédidő van. Lementem ebédelni. Az ebédlő tágas és egyszerű volt. Leültem egy asztalhoz és egy pasi leült mellém.

- Hogy vagy? – kérdezte.

- Te vagy az aki az ágyam mellett ült. Akit leütöttem. – ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.

- Igen, elég nagyot ütöttél Ley. – mosolygott. Csak a barátaim neveztek így. Senki más nem is ismeri ezt a becenevet. Mindenki kérdezi, hogy ez milyen név.

- Te miért hívsz így? –kérdeztem kétségbe esve.

- Nem ismersz meg? – kérdezte sértődötten. Sürgősen meg kell keresnem Jasont, hogy eltávolítsa a közelemből. Egyre jobban idegesít, hogy nyomul.

- Nem, de ha már így ideültél és értem aggódsz, bemutatkoznál? – mondtam flegmán. Kezdek újra értelmesen beszélni.

- Tényleg nem ismersz meg. Én vagy az, Jason. – mondta és kiesett a kanál a kezemből.